Muzslya egyik legidősebb polgárához látogattam el év végi beszélgetésre. Csábi Vilma néni, aki december 19-én ünnepelte a 100. születésnapját, kiválóan lát, a hallásával viszont egy kis gond van, és fájnak a lábai. Az emlékei kristálytiszták.
Kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel gratuláltam Vilma néninek, majd megkérdeztem tőle, mi a hosszú élet titka.
- Megáll az eszem! Isten tudja, hányszor jut eszembe ez a kérdés, hogyan érhettem én ezt meg, hiszen annyi bajon estem keresztül, hogy ki se tudom mondani...
* Hogyan emlékszik a gyermekkorára?
- Lehettem vagy 5-6 éves, de dolgoznom kellett, őriztem a libákat. A közelben volt egy búzaföld. Jó korán lehetett, mert ahogy kiértem, le is heveredtem, meg el is aludtam. Azt vettem csak észre, amikor anyám jött és egy kicsit elnáspángolt, mert a búzából már egészen jóllaktak a libák.
* Milyen játékokkal játszottak abban az időben?
- Hogy honnan vehették a golyókat, nem tudom, de voltak akkoriban is. Nekem nem volt, csak láttam más gyerekeknél. Nekem rongybabám volt, babáztam, meg csumával is játszottam. Anyámék, ugye, morzsoltak, én meg eltördeltem a csumát, azok a darabkák voltak a kisebb-nagyobb malacok, disznók. Disznóólat alakítottam ki, és így játszottam. Labdáztunk is, sokat szaladtunk, meg csömbéztünk. Ez volt a játék még a nagyobb gyerekek részére is. Más nem létezett.
* Hol éltek, merre laktak?
- Szentmiklósról jöttek anyámék, ott a keresztnél laktak, úgy gondolom, ők építették a házat. Úgy hatéves lehettem, amikor levittek a tanyára. Szegények voltunk. Hétéves voltam, amikor apámat elvitték a háborúba. Anyám ment a földre kapálni. A bátyám, Feri, 14 éves volt, és neki is menni kellett, ami, ugye, nem tetszett neki. Sírt is, mert én még fekhettem az ágyban. Gondolkodtam ezen, hogyan is tudnék én aludni, inkább fölkeltem, felöltözködtem, vettem a kapát, és lementem utánuk. Nos, én azóta, hétéves korom óta kapáltam. Lehet, hogy ezért értem meg a századik születésnapomat. Egy alkalommal, télidőben, nem volt tüzelőnk, anyámnak megfagyott a lába, még fűteni se tudott, én fűtöttem. Abban az időben még azt se tudtam, milyen az a nád, arra felénk, az optánsoknál nem volt nád. Egy alkalommal anyám kérte Tasi Pista bácsit, engedje meg, hogy levágjuk a nádat. Jégen vágtuk, de én azt úgy tudtam csinálni, hogy csak no! Hétéves koromban, negyven kéve nádat is levágtam egy nap. A kincstári ispán is kint volt a földeken vadászni. Nagy körvadászatot csináltak. Hallatszódott, hogy farkas van a határban. Mindenki félt. Anyám mondogatta, hogy maradjunk, ne menjünk, de mi ketten, a bátyámmal nekivágtunk. Volt egy nagy, vörös kutyánk, és azt is vittük magunkkal. Meg csengőt is, mert azt mondták, hogy a farkas fél a csengőszótól. A kincstári ispán meglátta a kutyánkat, és attól tartott, hogy az majd megfogja a nyulat. De bizony az olyan kutya volt, ha agyonütötték volna a nyulat, akkor fogta volna meg. Az ispán küldte a katonát, hogy lője agyon a kutyánkat. A katona mutatta, hogy ő nem lövi le. Kérdezte tőlünk, hol az apánk, én meg kissé selypítettem, és mondtam, hogy a ,,hábojúba van az apám”.
Itt egy nagyot ugrottunk az időben, de Vilma néni elmondta, hogy ő 18 évig élt a szüleivel a tanyán, majd ugyanennyit a férjhezmenetele után a Fűztelepnél épített tanyán, majd 18 évig a Szervó Mihály utcában, a többi időt a mostani otthonában.
Visszakanyarintva a beszélgetés menetét, kérdeztem Vilma nénit, hogyan ismerkedett meg a férjével. Mivel manapság már nemigen udvarolnak, arra voltam kíváncsi, hogyan ,,csapták a szelet” régen.
- Szép bálok voltak akkoriban. A Tavaszi-féle kocsmában tartották. Ott egyik elhívott táncolni, a másik is. Akart engem sok legény. 16 éves voltam, amikor az én Tónim kezdett a bátyámmal cimboráskodni az érdekemben. Azt mondta a bátyám, ha nem jól viselkedik, akkor túladsz rajta. De nem viselkedett rosszul. Igaz, szeretett inni, azért is kerültünk le a tanyavilágba, hogy hátha leszokik róla, de nem így történt.
Egy időben valójában még önmagától is félt, ilyen érzése volt. Depresszióban szenvedett. De erről abban az időben nem nagyon lehetett beszélni. Még az édesanyjának se, de a férjének se panaszkodhatott, inkább magába fojtotta a szenvedést, többször is messzire kikerülte a Begát, nehogy belemenjen. Emiatt nagyon szenvedett, félt mindentől. Az orvoshoz régen nemigen jártak, meg ha el is mentek, már akkor is sok pénzbe került. Meg - mint mondja - kapott ő valami orvosságokat, de egyik se használt semmit. Manapság sem szed gyógyszert. Nem is érzi magát betegnek. Csak a lábfájásra meg a hallására panaszkodik. Néha úgy érzi, hogy kimenne és elsöpörné a havat, mint tavaly is, de már nem lehet. A lánya, Vilma még rábízza a diótörést. Azt ülve is meg lehet csinálni. Csakhogy, aki megszokta a munkát, az nem halogatja holnapra, holnaputánra. Hamar elvégzi a diótörést is, és akkor csak a rádióhallgatás marad hátra. Szereti a szép nótákat. Régen mindig dúdolt munka közben. Még azt is hozzáteszi, hogy:
- Mondták is már rám, biztos jó volt a sorsom, mindig kikíméltek, ezért vagyok ilyen hosszú életű. Pedig én sokat dolgoztam, a nehéz munkákat is elvégeztem. Most is dolgoznék, csak nem megy. Nem is tudja azt senki, milyen rossz az, amikor valaki nem bír dolgozni, de szeretne. Igaz, annak is rossz, akit hajtanak a munkára, mert lusta, és nem szeret dolgozni. Az ilyeneket nem tudom megérteni.
Kevés embernek adatik meg, hogy még az ükunokáit is láthatja. Vilma néninek eddig három van, a negyedik ükunoka születését ebben a hónapban várják. Még egyszer gratulálunk a 100. születésnapjára, és további jó egészséget kívánunk!