Több mint 9000 kilométer, embertelenül nehéz pálya, homok, sivatag, rengeteg kieső. A felsoroltak mind-mind az idei Dakar-ralit jellemzik, melyen a KTM 650-es motorral induló szabadkai Saghmeister Gábor az eddigi legjobb helyezését elérve, összesítettben az 53. helyen zárta a világ legnehezebb tereprali versenyét.
— Nekem megfeleltek az embertelen körülmények, akkor teljesítek ugyanis a legjobban, amikor a legnehezebb — kezdi a beszélgetést Gábor. — Minél rázósabb, technikásabb, meredekebb a pálya, minél nagyobb homokdűnékkel kell megküzdenünk, annál jobban érzem magam — csak a technikai gondok kerüljenek el. Erőnléti edzőmnek, Zoran Ivanovićnak köszönhetően testileg és lelkileg is kitűnő állapotban éreztem magam a verseny alatt. Az 53. hellyel elégedett vagyok ugyan, de egy kicsit kevésnek érzem. Ha minden összejött volna ugyanis, akkor akár a 40. helyen is végezhettem volna. Rengeteget fejlődtem a navigálást illetően. Végig tudok menni úgy a pályán, hogy egyetlen nyom és egyetlen versenyző se legyen előttem, akit követnem kellene. Erre a verseny részvevőinek mindössze harminc százaléka képes. Nagyon sokan engem követtek, a magyarországi Dési Jánost is én navigáltam a három legnehezebb napon, amikor nem volt kijelölve az útszakasz. Megtanultam viselkedni a Dakaron, tisztelni a versenyt, beosztani az erőmet és felosztani a távokat. Nem lehet az első 100 km-en teljes gázzal menni. Aki ezt megpróbálja, az szinte biztosan nem bírja tovább tizenöt óránál, és helikopter viszi el a versenyről. Én képes vagyok nyugtatni magam. A versenyzők nagy része azonban egyszerűen feladja a harcot, amikor hajnali ötkor felkel, és szembesül vele, hogy 800 km vár rá, de még nem pihente ki magát az előző napi szakasztól.
• Az első néhány távon sokan kihullottak.
— Már az első napon nagyon bekeményítettek a szervezők. Úgy ráijesztettek a mezőnyre, hogy a kezdő dakarosok azonnal fel is adták a versenyt, belegondoltak ugyanis, hogy még csak a harmadik napnál tartanak, de már lelkileg és fizikailag is kikészültek. Belátták, hogy ez nem nekik való, és inkább hazautaztak.
• Már az első napon tövig húztad a gázt, vagy az elején tartalékoltál egy kicsit?
— A második naptól kemény tempót diktáltam. Az első napon nagyon sok vesztenivalója van az embernek, hiszen nem azért utazik Dél-Amerikába, hogy rögtön kiessen. A júliusi vállműtétem óta nagyon keveset ültem motoron, és az első napon az volt a legfontosabb, hogy szokjam a járművet. Nem akartam túlerőltetni magam, nehogy izomlázam legyen. Vannak olyan mozdulatok és olyan izmok, amelyeket csak motoron ülve lehet gyakorolni, illetve megmozgatni. Csak arra figyeltem, hogy ne fáradjak el túlságosan. Fokozatosan rázódtam bele a versenybe, a 4. szakaszon a 38. helyen értem célba.
• Az 5. szakaszon bebizonyosodott, hogy még a legtapasztaltabb dakarosok sem tévedhetetlenek.
— Nagyjából a 40.-ként haladtam a cél felé, amikor Peterhansel autóval szembejött velem. Teljesen kizökkentett. Addig úgy éreztem, hogy én haladok a helyes úton. Utóbb kiderült, hogy ez így is volt, és Peterhansel tévedt el a csapatával. Úgy gondoltam, hogy a tapasztalt, navigátorral ellátott Peterhansel bizonyára jobban tudja, hogy merre kell menni. Nem kellett volna követnem, de nem volt elég önbizalmam hozzá, hogy továbbmenjek az általam helyesnek vélt úton, ezért én is visszafordultam. Ekkor negyven percet veszítettem.
Tragédia
• Az 5. szakaszon életét vesztette a belga Eric Palante, aki tizenegy alkalommal indult a Dakaron. Mi okozhatta a halálát?
— Palante elnavigálhatta magát. Nem azon az útszakaszon, nem azon a kitaposott nyomon haladt, amelyen a versenyzők 80-90 százaléka. Új nyomokat keresett, olyan területet, amelyen gyorsabban tud haladni, amelyen jármű még nem járt, és amelyen keményebb a talaj. Valószínűleg felbukott, elveszíthette az eszméletét, majd kiszáradt. Mivel nem kitaposott úton ment, így csak akkor találták meg, amikor már késő volt. Én Szabadkáról kaptam a hírt, hogy mi történt. Nagyon rosszul érintett a dolog, mivel már a sokadik barátomat veszítettem el a Dakaron. Nagyon összetartó közösség a miénk, mindenki ismer mindenkit, hiszen csupán 80-90-en vagyunk a világon, akik képesek motorral végigmenni a Dakaron.
• Bolívia most először kapcsolódott be a versenybe. Milyenek voltak az ottani szakaszok?
— Több mint 3000 méteres tengerszint feletti magasságon motoroztunk. Szervezetünk végig nyomás alatt állt, nehezebben vettük a levegőt, úgy éreztem, mintha valaki ülne a tüdőmön. A motornak sem volt könnyű, sokkal lassabban haladt a ritkább levegő miatt. Bolíviában is hatalmas szeretet vett körül bennünket, a célban több mint félmillió ember várt ránk. Még Evo Morales bolíviai elnökkel is sikerült lefényképezkednem. De nemcsak Bolíviában kísérte nagy érdeklődés a Dakart, a rosariói rajtnál több mint hárommillió ember volt jelen.
Balszerencsés napok
• A 9. napon felbuktál egy kiszáradt folyómederben motorozva. Megsérült a másik vállad is, de folytattad a versenyt.
— Ekkor még 300 km volt a célig, de valahogy kibírtam. Attól féltem, hogy ha kihűl a vállam, akkor nagyon fog fájni, és az is megfordult a fejemben, hogy eltört. A vizsgálatokon kiderült, hogy szó sincs törésről. Erős fájdalomcsillapítókat kaptam, és húsz perc múlva már semmit sem éreztem.
• Másnap eltévedtél, és három órát vesztettél. Mi történt?
— Egy kicsit kókadt voltam, több mint 1000 milligramm fájdalomcsillapítót vettem be azon a reggelen. A 40-50. hely körül haladó kis csapat után indultam. Sajnos kihagytak egy ellenőrzőpontot, én meg bízva bennük, az útikönyvre rá se nézve mentem utánuk. Később a tekintetem a roadbookra tevődött, és azonnal láttam, hogy hiányzik egy ellenőrzőpont. Visszafordultam, az 1200 méter tengerszint feletti magasságon levő dűnesorra azonban nem tudtam visszajutni, így kénytelen voltam az egész hegyláncot megkerülni, és újra a rajttól indulni. Három órát veszítettem. Ha ez nincs, akkor nem 53., hanem a 44. helyen végeztem volna. Az én hibám volt, most így alakult.
• A motorod már harmadszor volt a Dakaron. Megpróbálod vele negyedszer is?
— Ötszáz, túlnyomórészt sivatagban töltött óra van benne, elfáradt, megérett a cserére. A szerelőm, a német Torsten Kaiser már nem vállal érte garanciát. Nagyon lelkiismeretes személyről van szó: ha reggel azt mondja, hogy a motor jó, akkor az biztosan jó, és végigmegy az adott szakaszon. Nagyon megbízunk egymásban. Most azt mondta, hogy ebben a motorban ennyi volt, ez már nem hozzám való, vegyek egy másikat. Semmi értelme, hogy a régi motorral kiutazzak az Egyesült Arab Emírségekbe, a világkupa futamra, elköltsek több ezer eurót, és azért essek ki, mert elfáradt a motor.
• Mi volt az első reakciód a célban?
— Az utolsó előtti napon, amikor Désivel egy nagyon nehéz dűnesorozat teljesítése után beértünk a célba, úgy éreztük, hogy az utolsó szakasztól függetlenül ez a Dakar megvan. Mondtam neki, hogy az utolsó szakaszon ésszel megyünk végig, a járható úton. Elérzékenyültünk, egymásra borultunk, és emlékszem, hogy Dési azt mondta: Gábor, ezt megcsináltuk! Az utolsó, 157 km hosszú gyorsasági szakaszt levezetőnek tekintettük. Ennek már nem volt különösebb tétje, nem volt érdemes kockáztatni, hiszen ott minden addigi sikert elveszíthetsz azért a pár percért, amelyet nyerhetsz.
• Kik segítettek abban, hogy ott lehess Dél-Amerikában?
— Köszönettel tartozom az ifjúsági és sportminisztériumnak, a tartományi kormánynak, Szabadka városának. A vállalatok, cégek közül az Europetrol-Eurogast, a Sat-Traktot, az Adam Spedet, a VV Vlahovićot, az Office Shoest említeném, de hatalmas köszönet mindenkinek, aki támogatott.
• Mikor ülsz legközelebb motorra?
— Kimotoroztam magam, március végéig nem ülök motorra. Áprilisban indulni szeretnék az Abu-Dhabiban megrendezendő ralin, továbbá jó lenne eljutni Ausztráliába is, mivel meghívást kaptam az ottani világkupa futamra. Ha összeáll a kép, akkor jövőre bevállalom a nyolcadik Dakart is. Új motorral szeretnék nekivágni, nem akarok még leállni, úgy érzem, még bírom, még van bennem néhány Dakar — fejezte be a beszélgetést Saghmeister Gábor.