Andrási Attila Szabadkán született 1956-ban. Oklevelet az újvidéki Művészeti Akadémia rendezői szakán szerzett. Az Újvidéki Rádióban, a Szerb Nemzeti Színházban, az Újvidéki Színházban, a Szabadkai Népszínházban dolgozott, létrehozta a FEUD nevű színházi csoportosulást. Életrajzának érdekes adata, hogy 1989-ben a Szabadkai Népszínház műsorra tűzte S.V.E.R.C. című darabját, amelyet Ljubiša Ristić akkori igazgató pár nappal a bemutató előtt letiltott, mert úgy vélte, élesen bírálja Slobodan Milošević politikáját. A háború kitörése után Magyarországra távozott. 1993-tól öt éven át a Rádiószínháznak készített adásokat a délszláv háborúk áldozatairól. A Kórógy - múlt és jelen című dokumentumműsoráért elnyerte a Magyar Rádió Elnöki Jutalmát és az Új Magyar Hangjáték Szerzői Díját. 1998-ban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban rendezte A halál és a leányka című nagy sikerű előadást. Tavaly a művészeti elkötelezettsége és merészsége, közéleti szerepvállalása és a szülőföld iránti hűségének elismeréséül Aracs-díjban részesült. Jelenleg a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat vezeti. Három előadásuk van: a Vörös Bál - Németh Ákos alkotása Magyarország széthullását mutatja be, Siposhegyi Péter Halottak Napjától Virágvasárnapig - a délvidéki magyarság kálváriája 1918-41 között, valamint a legújabb, A világ és a vége, amely Wass Albert Jönnek és az Adjátok vissza a hegyeimet! című kisregényei alapján készült. A következő darabjuk is Siposhegyi Péter műve lesz, a címe Magyar Piéta. Két időben játszódik, ugyanis az 1944-es délvidéki magyarirtást és a december 5-ei elutasítást dolgozza fel.
Beszélgetésünket a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház létrehozásának miértjével kezdjük.
- Ordító űr van a délvidéki és az egyetemes magyar kultúrában a XX. század magyar sorsfordulóinak a színrevitelében. Úgy éreztem, nem múlhat el az az idő, amelyet ezen a földön töltünk, anélkül, hogy közös múltunkkal foglalkozzunk. Egy nemzet nem tudja sem a jelenben a lépéseit megtenni, sem az eljövendő lépéseit megtervezni, ha a jelenünket eredményező múltunkat nem látja, nem éli át. A színház erre való, ezért kezdeményeztem a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház alapítását. Színházunk állami támogatás nélkül működik, de a jelenlegi magyarországi kormánytól nem kérünk, nem kapunk, és nem fogadunk el támogatást. December 5-e után ez teljesen természetes hozzáállás. A közönség érdeklődése rendkívül jelentős, általában telt ház előtt lépünk fel, mindig vannak jóindulatú emberek, akikre számíthatunk. Isten kegyelmében vagyunk, mert emberi számítás szerint így nem működhet egy színház. A harmadik évadra azonban esetünkben a gyakorlat bebizonyította, mégiscsak létezik a magyar összefogás.
* Ha ismerjük a művészvilág húzódozását a politikától, a közéleti szerepvállalástól, akkor talán nem indokolatlan a kérdés: hogyan sikerült összehozni a szereplőgárdát?
- Először Péter Ferenc barátom állt mellém, majd jöttek a többiek. A politikát egyébként sem lehet elkerülni, hiszen részt vesz mindannyiunk életében. Akkor sem szabadulunk meg tőle, ha hallgatunk és nem beszélünk arról, ami történik velünk, csak éppen közösségként válunk szolganéppé. Olyanná, amely táptalaj egy másik népnek a betelepülésre, az etnikai kiszorítás politikájára. Meg kell szólalnunk. Én már számtalan olyan szerb előadást láttam, amely a saját történelmüket dolgozza fel. Magunkat nyilvánítjuk kiskorúaknak, ha mi nem visszük színre a történelmünket. Egy közösségnek az erejét az anyagi ereje, a száma és az erkölcsi tartása adja meg. De bármennyien lehetünk, ha nincs erkölcsi tartásunk. A művészet egyik feladata az erkölcsi tartás erősítése, adott esetben a magyarság körében. Ismét politikáról beszéltem, nem művészetről, de hogyan válasszuk szét a kettőt? Tudunk-e önfeledten csak musicalekre gondolni, mintha nem lenne gondunk? Én bűnnek érzem, ha a színház ebben a helyzetben nem foglalkozik a közösséggel. A mi előadásainkon a véletlen közönség közösséggé kovácsolódik látva a saját múltját.
* A száz évvel ezelőtt született Wass Albert műveinek az olvasása egyes körökben valóságos divattá vált, mások továbbra sem fogadják el. Ön szerint hol van a helye az irodalomban és a közéletben?
- Wass Albert irodalmi munkássága nem teljesen kiegyensúlyozott, nem mindegyik regénye azonos fajsúlyú, de módfelett fontos írónak tartom. Én harminc évet éltem a kommunizmusban, amely az elnyomásnak és az agymosásnak a sötét korszaka volt. Wass Albertnak felszabadító ereje van, mert az emigrációban egészen szabadon és döbbenetesen precízen írta le azt a kommunista valóságot, amelyről itt nem lehetett beszélni. Én kétlaki életet élek, az időm hatvan százalékát Budapesten töltöm. Nem vagyok pártatlan, az egyik oldalon állok, azon, amelyik most nincs hatalmon. Délvidékiként meg kell élnünk, hogy kedves horvát, román, szlovák barátaink születésüktől fogva polgárai a saját nemzetük nevét viselő országnak, nekünk pedig, akiktől elvették ezt a területet, sorba kell állnunk a magyar nemzeti vízumért. Ha ez így marad, akkor mi, határon túli magyarok joggal követelhetnénk azt, hogy a Magyar Köztársaság hagyja el a nevéből a közös nemzetünkre utaló jelzőt. Ellenünkre nincs joguk így nevezni magukat. Ezt a nézetemet már anyaországbeli nyilvános rendezvényeken is kifejtettem.
* Ön 1999 szeptemberében létrehozta a Délvidéki Magyarok Közössége elnevezésű egyesületet, amely a délszláv háborúk során elmenekült magyarok gondjaival foglalkozik.
- Segíteni szeretnénk a visszatelepülésben és a területi autonómia kiharcolásában, mert abban látjuk a délvidéki magyarság megmaradását. Ha méltó célokat tűzne ki a közösség, akkor megerősödne az erkölcsi tartása. Olyan közösséghez büszkeség tartozni, amely ad magára, megköveteli a jogait. Az a közösség viszont, amely önmaga adja fel a lehetőségeit, szétszórattatik. Nagyszerű ez az újabb fejlemény, remélem, a negyedik magyar párt is csatlakozni fog a Magyar Koalícióhoz. Az erőnk az összefogásban van, de csak úgy lehet összefogni, ha tudjuk, különbözőek vagyunk. Nem kell teljesen egy húron pendülni, hiszen nem egy újabb kommunista párt létrehozásáról van szó. Meg kell tartani a néppárt jelleget, amelyben sok irányzat megfér egymás mellett. Nekünk ugyanazokat a jogokat kellene kiharcolnunk, amelyeket a kosovói szerbek követelnek maguknak. Ha nem így teszünk, akkor elismerjük, hogy kevesebbek vagyunk. A lemondás nem ad semmilyen tartást.