Ha a világhálón kutatok újabb olvasmány után, valószínű, hogy nem őt választom, hiszen nálunk — tudtommal — még nem publikált, a Magyarországon megjelent kortárs írók munkásságát pedig nem követem következetesen. A tavaly megtartott Dombos Caffé rendezvényen, Kishegyesen ismertem meg: ő tartotta a drámapedagógiai műhelymunkákat, és bemutatásra került legújabb regénye, a Majdnem Auschwitz. Ennek kapcsán kértem fel a beszélgetésre.

• Nagyon provokatív címe van a regényednek. Bár lehet, hogy épp ennek köszönhetően fogják sokan levenni a könyvespolcról. „...miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban” mondatod viszont arra is utal, hogy azért mégsem csak a hírhedt gyűjtőtáborról mesélsz majd. Miről szól a regény? Elmondanád a vajdasági olvasóknak?

— Van egy unoka, egy 50 év körüli férfi, akinek a nagypapája visszajött ugyan Auschwitzból, de aztán mégiscsak elhagyta a családot. A kérdés: ha már megmenekült, akkor miért nem tudott együtt maradni a családjával? Ha valaki túléli a tábort, miért képtelen a boldog párkapcsolatra? A polgári, rendezett keretek miért élhetetlenek számára? Mitől menekül? És mindez hogyan öröklődik tovább? Az unoka, János mit kezdjen azzal a felismeréssel, hogy tökéletesen érti és érzi a nagyapját? Hogyan élhető ezek után bármilyen élet?

Természetesen a holokausztról is beszélni kell, hiszen ez olyan történelmi borzalom, amelyet nem lehet józan ésszel felfogni. És azért is beszélni kell róla, mert az emberiség nem igazán okult belőle. Továbbra is fasisztázunk, cigányozunk, és párkapcsolatainkban is majdnem mindennap Auschwitzot teremtünk, azzal a meg nem értéssel, amellyel egymás felé fordulunk. Miért vagyunk egymáshoz ennyire kegyetlenek? Valóban arra ítéltetett az ember, hogy egy ponton túl ne legyen képes a másik emberre figyelni? Vagy ha figyel, amögött mindig önérdek áll? Egyfolytában határokat szabunk egymásnak...

A történelem ezúttal azért érdekes számomra, mert valamiképp itt vélem felfedezni a saját gyökérrészeimet, ahonnan el tudok indulni, hogy önmagamat megértsem. Hogy ki vagyok, ezt csak akkor értem meg, ha elmegyek Kárpátaljára, Kőrösmezőre, ahol édesapám született, illetve Rahóra, ahol a családja élt. Aztán érdekel az anyai oldal is természetesen, az ő családja viszont Miskolcról származik. Az is érdekel, hogy a viszonylag gazdag polgári család és édesapám világa bennem hogyan ötvöződik. Ez a kettősség hogyan működik bennem. A hozott anyag… Az apai ágon az egyszerűség, a nyerseség, az erős prüdéria, az anyai oldalról pedig a buja mentalitás, a vérbőség.

• Hogyan találkozott egymással édesanyád és édesapád?

— Anyukám orosz szakos tanárnő volt, kiment Leningrádba valamilyen ösztöndíj által, és ott találkozott apukámmal, aki idegenvezető volt. A születésem után azonban elváltak. Kiderült, hogy a különbség kettejük között összeegyezhetetlen. És most ez vagyok én: az összeegyezhetetlen kettősség. Apám egyfolytában úton van, anyám meg otthon ülő típus, a biztos megélhetésre vágyik, és ez mind-mind megvan bennem is.

• Kárpátaljai születésű édesapádban bizonyára a magyar öntudat is erősebben működik. Te hogyan éled meg a magyarságodat?

— Én már Miskolcon születtem. Érdekes, hogy ez a tény csak mostanában lett fontos számomra. Az utóbbi időben sokat jártam Szabadkára, és Sirbik Attilával gyakran beszélgettünk arról, hogy én nem tudom pontosan érzékelni azt, milyen határon túli magyarnak lenni. Annyira megrendítő szomorúság ez, amit itt megélek, hogy fogalmam se lehet arról, milyen traumát szenvedett az apám. Csak sejthetem, mit élhetett át Kárpátalján. Amikor arról mesélek neki, milyen történeteket hallok a szabadkaiaktól, akkor ő mindezekre csak bólogat. Ekkor döbbenek meg: Kárpátalja, Vajdaság — ezek ugyanazok az utak, én meg ott vagyok a kettő között. Nem értem a dolgokat, csak empatikus odafordulással felfigyelek mindenre. Ezért az sem véletlen, hogy a Majdnem Auschwitz című regényem például épp a szabadkai élményeimmel fejeződik be. Ez az élhetetlenség, ez a szomorúság, hogy hogyan magyar itt a magyar ember, amikor a határokat a történelemben önkényesen csak ide-oda huzigálják.

• Hogyan éled meg Szabadkát?

— A kísértés, a csoda helyeként. Ahová haza tudok jönni. Amitől Miskolcról Budapestre menekültem, most mintha utolérne Szabadkán. A szabadságot, a kötetlenséget élem itt meg, akár abban, hogy a Szent Teréz-templom harangzúgására ébredek, vagy az illatok, a fények, szóval ilyen apróságok révén. Amikor befordul az autó Palicsra, engem olyan melegség fog el, amilyet még soha nem éreztem. Ugyanakkor a lelkem, a tudatom (?) mélyéről víziók fakadnak... Olyan mély vízerek vannak itt, amelyekbe én biztosan belefulladok… A zsinagóga melletti piacon úgy suhanok, repülök át, hogy az egy csoda…

• Hogyan kerültél a Híd Kör vonzáskörébe, Kishegyesre, a Dombos Cafféba?

— Virág Gáborral találkoztam, elbeszélgettünk, hogy esetleg felléphetnék a Dombos Irodalmi Kávéházban, bekapcsolódhatnék a munkába, vezethetnék valamilyen műhelyt... Elfogadtam a felkínált lehetőséget. Budapesten évek óta szervezem a Csobi Sound rendezvényt. A középiskolába, ahol tanítok, kortárs szerzőket hívok meg, és velük együtt tartok irodalmi órákat. Drámapedagógiai módszerekkel elemzünk egy-egy művet. A munkába tehát aktívan bekapcsolódnak a diákok is, de az efféle munkamódszer az íróknak is nagy élmény.

• A drámapedagógiával mikor ismerkedtél meg?

— Magyar szakon végeztem, de nem akartam tanítani, aztán végül mégiscsak erre került sor. Időközben rájöttem, hogy ha ezzel akarok foglalkozni, akkor nem elég a meglévő tudásom. A színművészeti egyetemen Gabnai Katalinnál tanultam három évig, és szereztem egy másoddiplomát.

• Milyen pluszt adott neked, az írónak, a költőnek, a tanárnak a drámapedagógia?

— Ezek hétvégi képzések voltak, s emlékszem, rengeteget szorongtam, mert képtelen voltam egyfolytában annyi órát egyhelyben leülni. Hacsak tehettem, meglógtam. Ugyanakkor itt éltem meg először azt, hogy elfogadják az idegenségemet. Elfogadják, hogy ellógok, hogy elsírom magam az óra végén, mert annyira összezúzott lelkileg a gyakorlat. Döbbenetes volt, amikor elmondták: látják, hogy költőként, íróként másképp nyúlok a szövegekhez, de ez a gondolkodásbeli különbség számukra érdekes. Értékként tudtam magamra tekinteni. Az ELTE-n Gabnai tanárnő tartott már nekem néhány órát, s egyszer azt mondta rólam: „Csobánka, te olyan vagy, mint a vizes kövön csúszkáló szappan.” Ez annyira szép volt akkor, abban a pillanatban, rátapintott ugyanis a lényegre, azt is tudtam azonban, hogy nem akarok csúszkáló szappan lenni.

• Alkotóként hogyan éled meg a mai kortárs irodalmat?

— Először úgy tűnt, mi vagyunk az a generáció, amelyik megússza a politizálást. Ám nem így lett. Immár nem mindegy, melyik lapba, folyóiratba küldöm a szövegeimet, mert az rögtön egy bélyeget jelent, ennek alapján ítélik meg a politikai hovatartozásomat. Amikor elkezdtem publikálni, számomra ez soha nem volt mérvadó. A mostani huszonévesek, akik elkezdtek írni, már nagyon erősen politizálnak, úgy érzik, aktívan részt kell venniük az időszerű eseményekben, tettekkel, akár politikai veretű versekkel.

• Mi az író kötelessége?

— Az, hogy írjon. Ezzel egyre inkább szembesülök. Két évvel ezelőtt elváltam, mindent újrakezdtem, s most már nem lehet mellébeszélni, hogy ez vagy az akadályoz. Az írás és a tanítás mellett köteleztem el magam. S nincs az a férfi, az a gyerek, akit meg kell, hogy szüljek, s aki miatt mindezt abba kell(ene) hagynom. Függetlenül attól, hogy mindazt, amit leteszek az asztalra, hogyan értékelik: olvasott, felkapott író vagyok-e, vagy sem. Egyetlen biztos pont van most az életemben: az, hogy írnom kell.