A nagykikindai németek egyesületének tagjai Molidorfon

A közelmúltban a nagykikindai németek egyesületének küldöttsége a falunkban járt, majd a néhány kilométerre levő Molidorfba látogatott, és ott virágot helyezett el az egykori tömegsír helyén.
* Hogyan került sor a molidorfi koszorúzásra? - kérdeztük a küldöttség egyik tagjától, Blath Józseftől.
- Néhány évvel ezelőtt a Bánáti Fórum tudomást szerzett arról, hogy Magyarcsernye közelében, Molidorfon egy nagyobb tömegsír van, majd Tóth Árpád közvetítésével kapcsolatba kerültünk a Csernyeiek Klubjával.
Évekkel ezelőtt már jártunk Molidorfon, árkon-bokron keresztül jutottunk el az egykori falu helyére, és nagy nehezen rábukkantunk a valamikori temetőre. Siralmas állapotban volt ugyan, de azért találtunk még néhány régi sírt. Vujin Milan barátommal, aki a Bánáti Fórum elnöke volt, azon tanakodtunk, hogyan lehetett itt valaha nagy tömegsír, amikor semmi nyoma sincs a gyűjtőtábornak. Hamarosan Apatinban egy ülésen azt a megbízatást kaptuk, hogy egy kicsit jobban nézzünk szét ezen a terepen. Ekkor megkértem a magyarcsernyei barátainkat, hogy keressenek egy olyan személyt, aki egy kicsit jobban tudja, hogy mi is történt Molidorfon. Ekkor Bicók József vadásszal körbejártuk a terepet, és egy kicsit többet megtudtunk a hatvan évvel ezelőtti eseményekről. Bicók József mesélte, hogy valójában az egész falu egy gyűjtőtábor volt, ahol naponta 2-6 ember is meghalt betegségben, éhségben vagy erőszakos halállal. Kapcsolatba kerültem a szabadkai Rudolf Weisszel, a Német Népi Szövetség elnökével is, akitől több információt szereztem. Megtudtam, hogy 610 napig tartott a gyűjtőtábor Molidorfon, valóban az egész falu tábor volt, minden házban laktak, és mintegy öt-hatezer idősebb ember és gyerek élt itt. Bicók József mesélte, hogy a faluban nagyon sok kút is volt, és oda csak úgy beledobálták a holttesteket. Ezeket a kutakat lefedték gerendákkal, és ma is így állnak. Az öreg vadász elmondása szerint nagyon óvatosan kell lépkedni az egykori falu helyén, mert ezek a gerendák már elkorhadtak, és könnyen bele lehet esni a kútba. Bizonyos adatok szerint Molidorfon két év alatt 2012, más adok szerint háromezren haltak meg a táborban.
Négy évvel ezelőtt, 2001-ben a Bánáti Fórum és a nagykikindai Német Egyesület ellátogatott Molidorfra, és az egykori tömegsír helyén elhelyeztünk egy fakeresztet, koszorúval. Ez volt az első megemlékezés a molidorfi gyűjtőtáborról, egy olyan szörnyű eseményről, amely itt történt a közelünkben.
Bánszki Oster Hilda, a nagykikindai Német Egyesület alelnöke szintén a küldöttség tagja volt. Hatvan évvel ezelőtt négy-öt éves kislányként hónapokat töltött Molidorfon:
- Hetinben születettem, német származású vagyok - mesélte Hilda. - Minket már 1944 őszén Hetinben összegyűjtöttek. Este éppen vacsoráztunk, bejöttek hozzánk, lelőtték a kutyánkat, kizavartak bennünket a házból, és elvittek parasztkocsival Heufeldbe (Kozarci). A későbbiekben jártunk még Kniæaninban (Rezsőháza), Gakovón (Gádor) és Szerbcsernyén is. Mi 1944-től 48-ig egyik lágerből a másikba mentünk, vagyis vittek bennünket. 1945 elején érkeztünk Molidorfba. Az egész falu tábor volt, haláltábornak hívták, mert csak öregek és gyerekek éltek itt. Biztosan körül volt kerítve, őrizték, de mi kisgyerekek ezt nem éreztük, egész nap játszadoztunk. Emlékszem, hogy egyszer játék közben kikapálgattunk egy nagy zsírosbödönt, melyben meleg ruhák voltak. Nagyon megörültünk, mert a hideg télben nagyon nagy szükségünk volt rájuk.
Nagyon nehéz körülmények között éltünk Molidorfon, és a többi lágerban is. Mindig csak gerslit kaptunk enni, amiről mindmáig nem tudom, hogy micsoda. Hasonlított a búzához, a zabhoz, de tele volt zsizsikkel, és nagyon rossz ízű volt. Emellé járt egy kis kukoricakenyér. Orvosi ellátás nem volt, orvosság sem, nagyon sokan meghaltak a betegségtől és az éhségtől. Én is nagyon beteg voltam az időben, mellhártyagyulladásom támadt. A dédnagymamával, ómamával, ótatával és Hansi bátyámmal voltam a táborban. Nagyon magas lázam volt, és ómama vizes lepedőbe csavart. Amikor ilyen betegen feküdtem, az asszonyok körülöttem ültek, és imádkoztak, mert azt hitték, hogy már meghaltam. Arra emlékszem, hogy minden erőmet összeszedtem, és kinyitottam a szememet, nehogy véletlenül élve eltemessenek. Ekkor hallottam, hogy ótata megszólal: Das Kind schau. (A gyerek néz.) Arra is emlékszem, hogy ómama talált valahol három babszemet, és abból főzött levest. Úgy látszik, a szervezetem erős volt, és sikerült legyőznöm a betegséget. Ebben a táborban meghalt a hetini dédnagymamám, ott nyugszik a tömegsírban. Ma boldog vagyok, hogy virágot hozhattam a sírjára, mert most úgy érzem, hogy végre emberhez méltóan eltemethettem. A táborban borzalmas körülmények között temettek: kiástak egy nagy sírgödröt, és abba dobálták a halottakat, leöntötték mésszel, majd újabb sor következett. Ez nemcsak Molidorfon volt így, hanem minden táborban. Gádoron ótata halt meg. Őt is csak úgy beledobták a közös sírba. Tavaly ott is jártam, akkor szentelték fel a tömegsírt, virágot vittem, elmondtam egy imát, és úgy éreztem, hogy eltemettem ótatát. Többen mondják, hogy nem kell a halottakkal annyit foglalkozni, de én azt hiszem, azok, akik élnek, és átélték ezeket a szörnyűségeket, azoknak nagyon sokat jelent, hogy megemlékezhetnek a hozzátartozóikról.
1948 elején Gádorról Szerbcsernyére hoztak bennünket, a Júlia-majorba. Két héttel húsvét előtt a nagykikindai nagynénink meghallotta, hogy ómama, a bátyám meg én ott vagyunk, és eljött értünk. A bátyámat és engemet kivihetett. Ómamát még nem engedték ki, majd csak 1948 nyarán mehetett ő is, amikor felszámolták a tábort. Édesanyám nem volt velünk a haláltáborban. Mint a többi életerős asszonyt, őt is Oroszországba vitték munkatáborba, és egy szénbányában dolgozott. 1950-ben szabadult, és kikerült Németországba. Édesapám német katona volt, 1944-ben elesett. Anyuka 1952-ben megtudta, hogy mi hol vagyunk, ki akart vinni bennünket Németországba, de végül is maradtunk. Nagykikindán szépen éltünk, nagyon szerettük a nagynénit és a sógort is. Anyukámmal csak 1958-ban találkoztam, amikor kimentem hozzá látogatóba. Akkor láttam a féltestvéreimet is. Nekem van még egy édes öcsém is, akivel együtt kerültünk a lágerbe, de ő anyukámnak a mamájával volt együtt. Nekik sikerült megszökniük a táborból, és Romániába kerültek. Hansi öcsémmel én édesapám mamájával és tatájával voltam a táborban. A Romániában élő öcsém 1960-ban kivándorolt Németországba.
- Szerbcsernyén, a kastély közelében, a mostani park helyén temették el azokat, akik a szerbcsernyei táborban haltak meg - kapcsolódik a beszélgetésbe Ivan Simiæ, aki szintén a küldöttség tagja volt. - Közvetlenül a határátkelőhely mellett van egy ötven méter hosszú, négy méter mély árok, amely egy nagy sírgödör volt, oda temették azokat, akiket kivégeztek. Én Bojoviæon, a szerbcsernyei kastély mellett nőttem fel, kisgyermekként nagyon sok mindent láttam. Ezekről az eseményekről soha nem beszéltem, mert nem volt szabad. Amikor Nagykikindára kerültünk, akkor a nagynéni mondta is, hogy amíg nem tanulunk meg magyarul vagy szerbül, nem szabad az utcán megszólalni. Abban az időben az öcsém és én csak németül tudtunk. A haláltáborban történtekről később soha nem beszéltünk.