— Csak három napra jöttem haza, de már kint megfogadtam a barátnőmnek, hogy elmesélem az eddigi életemet — mondja a fiatal hölgy udvariasan mosolyogva. — Már nem tudom pontosan, hogyan kerültek szóba az írásai, de a barátnőmnek ez hozta működésbe a fantáziáját. Anyámnak volt ugyanis időközben egy egetverő, hülye ötlete, mely miatt isten tudja, hányadszor borultam ki, és a barátnőm szerint egy ilyen beszélgetés biztonsági szelep lenne a lelkemnek. Az életem ugyanis nagyon sok íratlan, de elfogadott szabályra mond határozott nemet.

Sosem lesz számomra világos, az anyám miért választott magának humánus hivatást, hiszen a humanitás ismeretlen fogalom számára. Igaz, nem volt testvére, az apja is jóval idősebb volt az anyjánál, így nem csoda, hogy mindent megengedtek neki kicsi korától kezdve. Alig fejezte be a középiskolát, amikor sebtében férjhez ment egy más vallású, nemzetiségű és mindenekelőtt más körülmények között élő férfihoz, akivel alig két évet élt házasságban. Annyi idejük volt, hogy összehozzanak engem, és megszülessek, aztán apám hirtelen meghalt. Az anyám akkor huszonkét éves volt. Már dolgozott, és nem tudott mit kezdeni velem, hát visszaköltözött a szüleihez. Engem igazából a nagymama nevelt, a nagypapa kényeztetett, anyám pedig dorgált, ha úgy gondolta, hogy rászolgálok. És ez bizony gyakran megesett.

Gyorsabban értem, mint a korombeliek. Talán azért, mert otthon nagyon sok olyasmit láttam, amit mások nem. Igaz, anyám fiatalon maradt özvegy, de szerintem ez nem volt ok arra, hogy néhány hónappal apám halála után szórakozni kezdjen — ezt a nagymamám mesélte. A nagyszüleim ellenkezése semmit sem ért, ezért úgy nőttem fel, hogy anyámnak állandóan voltak „barátai”. Anya ebből nem is csinált titkot, a szüleivel folytatott állandó viták során azzal érvelt, hogy őt özvegységgel sújtotta a sors, és joga van az elégtételre. Ha én kerültem szóba, azonnal kiabálni kezdett — most már tudom, hogy olyankor felébredt a lelkiismerete. Iskolás voltam, amikor a nagypapa egy vita alkalmával megkérdezte anyámat, gondol-e arra, hogy én az ő életéből csak rosszat tanulhatok. Erre anya válasza az volt, hogy bárhogyan viselkedem is majd, úgyis az a mondás lesz „érvényben”, hogy az alma nem esik messze a fájától. Gyermekfejjel nem értettem a mondás átvitt értelmét, de ha látogatóba mentünk a horgosi rokonokhoz, mindig figyeltem, milyen gyümölcs van az almafa alatt. Belenyugodtam, hogy ez így lesz. Akkor ébredtem rá a valóságra, amikor anyám egyik barátjának a felesége eljött hozzánk, és az udvaron kiabálta ki a véleményét anyámról. Nem értettem mindent, de amit igen, az elég volt ahhoz, hogy a sírásig szégyelljem magam. A fáskamrában szipogva megfogadtam, hogy sosem leszek olyan, mint az anyám. Én nem leszek alma, esküdtem magamnak.

Gyakori vitákkal fűszerezve múltak az évek. Befejeztem a középiskolát, szerettem volna továbbtanulni, de anyám azt mondta, nincs rá anyagi keret. Rövid idő múlva felmondott, és külföldön vállalt munkát. Állítólag azért, hogy pénzelni tudja a tanulmányaimat. Felvettek az egyetemre, és a kollégiumi éveket a nagymama szeretetcsomagjai tették elviselhetővé. Anyám havonta küldött valamennyi pénzt, melyet a nagyszülők egészítettek ki, ha nem fedezte a költségeket. Addig, amíg a nagypapa meg nem halt — utána ugyanis a nagymama már nem tudott pénzzel segíteni.

Anyám öt év alatt háromszor volt itthon néhány napra, melyet azzal töltött, hogy a nagymamát okolta, amiért nincs udvarlóm. Ő nem jött, de a híre igen, hogy gyakran változtat partnert. Én kétségbeesve igyekeztem, hogy ne legyek alma, de az utolsó éven beleszerettem egy évfolyamtársamba, és elég sokáig együtt voltunk. Házasságot, családot terveztünk, amikor anya hazalátogatott egy kövér, félig kopasz fiatalemberrel, akit nekem szánt. Egy híres bankárcsalád jogász fia — mutatta be diadalmasan, és várta a köszönetet. Én megmondtam, hogy van választottam, akihez férjhez akarok menni. Anyám addig volt itthon, amíg a páromat el nem vadította tőlem. Azóta nem beszéltem anyámmal, állítólag hozzáment a duci kopaszhoz. Én befejeztem a mestertanulmányaimat, megpályáztam egy külföldi munkahelyet, és már ötödik éve élek Brüsszelben. Még mindig csak egyedül. Időnként hazajövök meglátogatni a nagymamát, aki nem akar hozzám költözni, pedig állandóan hívom. Tiszteletben tartom az őt itt tartó érveit, és szívemből szeretem őt. Nem vagyok boldogtalan, nem érzem magam szerencsétlennek sem. Csak azt várom, jöjjön egy olyan férfi, aki ért a gyümölcshöz, és felismeri, hogy én körte vagyok az almafa alatt.