Időközben minden megváltozott. És bár maga a hely határozottan egyre szebb lett, továbbá közigazgatásilag is rendezettebb, mint korábban, a régi állomások meg a hozzájuk fűződő tartalmak maradványai fölött immáron csak a végzet szele fütyül.

Így aztán, afféle salamoni döntésként, a fentebb említett punktokat nemigen szokás útba ejteni. Leszámítva a hulladék szervezett elszállítását e zugból is vállaló és lebonyolító kukásokat. Kicsiny nagyfiammal mi mégis innen indulunk. A homokpusztai erdő szegletecskéjében levő, vidámabb napokat is megélt platóról. Vízzel és elegendő elemózsiával feltarisznyázva. Mit sem sejtve arról, hogy néhány órácskával később ebédünket a Temes-parton, a fagyit meg a Bukovinából kirajzott székelység legdélebbi településének központjában fogyasztjuk majd el. Egyelőre viszont homokon bandukolunk. Ráérősen. A valamikori Makszond-pusztán, melyet napjainkban csak és kizárólag Delibláti-homokpusztaként szokás emlegetni. Egész hivatalosan pedig Természetvédelmi Rezervátumnak is.

A pacsirták hajnali csattogását ezúttal sajnos jócskán lekéstük, és bármennyire is igyekeztünk elcsípni a lehető legapróbb illatmolekulát, földanya havának első hétvégéjén a megszokott virágillatot sem sikerült beazonosítanunk. Mindhiába a szimmogás. Megmaradt viszont apróka élménynek a pillangók tánca és a földi poszméhek tüsténkedése, melyek delejezve hívogattak bennünket. Egyre beljebb és beljebb. Dűnéről dűnére. Helyenként már-már bokáig süppedve a járható ösvényünkül találomra választott tűzvédelmi sáv homokjában.

„Mária-Terézia idejében még nagyon is sivatagi jelleggel bírt ez a vidék. Ez a császárnő adta ki a rendeletet a homok megfékezésére, elsősorban gyalogakácok ültetésével. Földmérnökök, telepesek gyürkőztek neki a munkának, harcolva minden talpalatnyi földért. Éveken át tartó erdőtelepítéssel érték el, hogy a homokon vékony termőföldréteg keletkezzen. Eredményeként megállt a homok vándorlása, mely folyamat korábban településeket, utakat, mezőgazdasági földterületeket veszélyeztetett. A piramisnak is nevezett obeliszket, a nullakövet, csak a galagonyabokrok szegélyezte ösvényen át lehet megközelíteni” ­­— találok rá napokkal később idehaza egy korábbi, témába vágó jegyzetemre. Az élmények várható rendszerezésére hangolódva.

Lényegében e mérnöki monolithoz igyekeztünk ezúttal is, mígnem végül teljesen belegabalyodtunk a milliónyi tövissel védekező somrengetegbe. A megtörténteken persze egyáltalán nincs mit csudálkozni, elvégre idővel korántsem csak az emlékek barázdái tömítődnek be. A fellelt csapáson — legalábbis az ott talált fél szarvasagancsból ítélve, kapitális vadak jár(hat)tak előttünk. Ja, igen, a trófeát nem hoztuk magunkkal. Csupán képileg. Digitalizálva. Naaagyon vadon! Az értelmetlen cipekedés helyett inkább a mielőbbi kijutásra összpontosítottunk. És végül, amikor már a harmadik vakdűlő zsákutcájából fordultunk rá a talpunk alatt egyre forrósodóbb kocsiútra, az eredetileg kijelölt célpontunkat is megpillantottuk — a messzi távolban. No, sebaj, majd legközelebb!

„A Delibláti-homokpuszta egyedülálló természeti jelenség Európában. A 35 km hosszú és 9-12 km széles ellipszis formájú összterülete mintegy 300 négyzetkilométer, a legmagasabb pontján mért tengerszint feletti magassága pedig 190 méter. Domborzatára a homokdűnék jellemzők, melyeket a kossava ereje formázott hosszú évszázadokon keresztül. A szél valaha ádáz ellenségnek számított — mesélik a régi pusztalakók, hiszen sokszor nemcsak az elvetett magot fújta ki a földből, de az újonnan telepített szőlőt is. Emberfeletti munkával bár, de az utóbbi másfélszáz évben az egykor Bécset is fenyegető homokot sikerült lekötni, mintegy a felét erdősíteni, zömmel akáccal, hárssal, nyárfával és feketefenyővel. Az európai Szaharának, a Bánság tüdejének is nevezett rezervátum területén mintegy 900 fajta növény található. Rendkívül gazdag a madárvilága, erdeiben pedig szarvas, vaddisznó és farkas is él. A kialakult településeken pedig szívós emberek…”

Lám, egy újabb, ugyancsak tizen-egynéhány éve íródott barangolási jegyzetem köszön rám hirtelen. A szívósságról egyelőre (és most is) csak annyit, hogy akkortájt az apostolok lován poroszkálva jártam be e vidéket. Másodmagammal. Rég volt.

Azt mondják, a terület, mármint ahol ezúttal is jártunk, nem volt mindig sivatagos. De aztán jöttek a törökök meg a janicsárjaik, s a vidék ellen elkövetett szántszándékos gyújtogatások és pusztítások nyomán annak arculata is alaposan megváltozott.

Egyébként, ha már az archívumból előkerült emlékeknél tartunk, egy ősrégi, vagyis a múlt évszázad ’80-as éveiben elkövetett Jó Pajtás-újságcikkre is rábukkantam a tavaszban. Családi házunk kispadlásán, annak azóta is tartó nagytakarítása és lomtalanítása idején. Az írás és a közzétett fotók szerzője gyermeklapunk akkori, sorrendben nyolcadik expedíciójáról számolt be. A lelkes diákcsapat Leánykútra (meg)érkezésének perceitől fogva. Idézem: „Az errefelé száz kilométernél is sebesebben száguldó szélvihar nemcsak épít, hanem rombol is. Azt, amit tegnap még felhalmozott, ma már szétteríti, elhordja és völgyeket, katlanokat, mélyedéseket létesít. Ez utóbbiak jellegzetessége, hogy itt a talajvíz, a felszínhez mérve a legmagasabb, az ásott kutak a legsekélyebbek. A kutak így is legalább félszáz méter mélyek, azaz a víz szintje van ennyire. Különben a kút »szája« 5 m-nél nagyobb átmérőjű. Dézsával merítenek belőle vizet. Természetesen nem kézzel, hanem igavonók segítségével. A járomba fogott ökrök, lovak egy függőleges tengelyt forgatnak, hogy erre tekeredjen a dézsát húzó lánc-kötél. Miért Leánykút? A népi monda szerint, valamikor egy fiatal hajadon bánatában ide vetette bele magát.”

Hogy a török miatt menekült-e, netán a keservesen viselendő megesettség szégyene elől? — bizony, már aligha tudná ezt bárki is megmondani. Egy bizonyos: a kút ma is megvan. A biztonság érdekében a kávát ma keményfa deszka fedi, oldalán pedig — a különféle urbánus legendák születését és terjedését megelőzendő — egy márványtábla szövege mesél a múltról.

A vizet merítő leányzókról, akik az anyaföld öléből fakasztott és felszínre hozott nedűt buzgón hordták szét a hajdani erdőtelepítőknek. Egy másik, ugyancsak a közelben fellelt információs (fa)tábla tanúságtétele szerint a kapitális munkálatok megkezdése előtt nyolc ilyen kút is ásatott a térségben. Mária Terézia császárnő idevágó rendelkezéseivel összhangban.

Azon a szeptemberi délelőttön tehát mi is Leánykúton (Devojački bunar) jártunk. A dél-bánsági régió Károlyfalváról (Banatski Karlovac) és Petréről (Vladimirovac) egyaránt kifogástalan aszfaltúton megközelíthető, neves kirándulóhelyén, melynek kiemelt turisztikai kínálatában májusban a majálisozás és a méhésztalálkozó, júniusban pedig a motorostalálkozó szerepel.

Július 30-án a teljességében fából készült és 2004-ben felszentelt helyi templomocska védszentjének ünnepe kerül fókuszba. Az áldott állapotban levő asszonyok és szülő nők védőszentjeként is tisztelt, i. sz. 304-ben Krisztusba vetett hite miatt mártírhalált szenvedett Szent Marina — Ognjena Marija (vö. Antiokheiai Szent Margit szűz, keresztény vértanú) napjának ünnepe.