Az Úr 2021. esztendejének napisten havában végre saját portáinkon is körülnézhettünk egy csöppet. És bár többnyire keserédes szájízzel búcsúztunk egy-egy helyszíntől, a reményt azért mégsem hagytuk magára. Odakünn.

Torontálszécsányról indultunk. Alkalmi túravonalunkul ugyan a bánsági pusztaságot északnyugat—délkelet irányban átszelő országutat választva, de szinte mindvégig hűen követve a szép emlékű Nagybecskerek—Torontálszécsány—Nagymargita (1889. május 4-én avatták fel), illetve a Nagymargita—Versec (1891. július 11-én avatták fel) vasúti pályát. Plusz annak állomáshelyeit, melyekről a közelmúltban, noha lenne rá igény, egy tollvonással végül mégiscsak száműzetett a jövőbeli komplett személy- és teherforgalom minden lehetősége. Míg a világ s két nap. No, de ez már egy másik történet tartozéka. Lehetne.

Istvánvölgy (Hajdučica)

A kincstári birtokot az ugyancsak örmény származású Damaszkin István vásárolta meg, és formálta helységgé 1809-ben szlovák ajkú lakosok betelepítésével. Tizenöt évvel később a községet a jelenlegi helyére volt kénytelen áthozatni, lévén az áradás az előző települést elsodorta. Róla nevezték el a falut is Istvánvölgynek. A Damaszkinok fátumszerű elszegényedése után az uradalom Dungyerszki Lázáré lett. Ez utóbbi nevéhez fűződik a ma is álló kastély építtetése (1901-ben), melyen ottjártunkkor is folytak állagmegőrző belsőépítészeti munkálatok.

„A birtokon Lázár lánya, Olga (Jovanovits Istvánné) vezetett modern mintagazdaságot — ménese volt, merinói juhai, virágkertészete és kendergyára. Az 1920-30-as években az uradalom és a vasútállomás közt keskeny vágányú vasúton lóval vontatott vagonokban közlekedtek a birtok dolgozói” (Thomka Orsolya — Kurcz Ádám István — Tóth Anikó: Délvidék — a Vajdaság és Belgrád).

Egyébként a kollektivizációs időkben a kastély a helyi földműves-szövetkezet tulajdonában volt, a néhai istállóban pedig varroda működött. És még egy fontos (hely)történeti adalék: ebben a kastélyban tartották meg 1947-ben az új Jugoszlávia vámhivatalában alkalmazott munkaerő szakmai kiképzését. Az erről tanúskodó márványtáblát 1989. november 15-ei keltezéssel helyezték fel a főbejárat falára.

Nagyszered (Veliko Središte)

A mostani látogatásunkat leszámítva legutóbb hat évvel ezelőtt (2015 nyarán) jártam ebben a faluban, melynek központjában mindmáig megvannak a Lazarovics család által épített kastélyok.

„A Lazarovicsok a hagyomány szerint 1803-ban Szerbiából települtek a Bánságba, először Kevevárára. A nagy-, majd a kisszeredi uradalmak megvásárlása után V. Ferdinánd 1841-ben nemesi rangra emelte a családalapító Golub Lazarovicsot »nagy- és kis-szredistyei« előnévvel. Fia, Vaszilije, Temes vármegye első emberei közé tartozott, Temesvár főispánja lett” (Thomka Orsolya — Kurcz Ádám István — Tóth Anikó: Délvidék — a Vajdaság és Belgrád).

A nagyobbik kastély az 1860-as években készült klasszicizáló stílusban, és tágas park veszi körül. 1896-ig volt a család birtokában, ezután többször tulajdonost cserélt. „Hírlik, hogy e vagyonjogi állapot dinamikáját a későbbi örökösök bonviván életmódja is meg-megtámogatta. Egy, a környéken feljegyzett anekdota szerint a tehetős grófgyerekek egyike majd tíz éven keresztül járt be fiákerrel Versecre kártyázni. Az egyik fogat állítólag csak a kalapját vitte…” (naplójegyzet).

Az államosítás után az épületből elemi/általános iskola lett.

A kisebbik kúria építése a XX. század elejére datálható. A historizáló eklektika jegyeit viseli magán, lépcsőzetes, sarkain sokszögű gótikus tornyocskákat felvonultató homlokzatdíszítéssel. Egykoron ezt az objektumot is gondozott park vette körül, melyben a Lazarovics család kriptája is helyet kapott. Ezen épületnek a második világégés után megtörtént kisajátítása viszont semmit sem oldott meg.

 „A harmadik évezred első éveiben ifjúsági szórakozóhely, magyarán diszkó működött benne, majd végül az sem. [O]dabent, a falak mögött […] az értelmetlen pusztulás és pusztítás nyomai dominálnak” (naplójegyzet, 2015. október 28.).

Azóta pedig még inkább! Holott simán lehetne turisztikai célpont is. Ez a hely. Is. Mert azért még sincs a világ végén. Legfeljebb a viharsarokban. Ahová vicinális hiányában is meg lehet érkezni.

Apropó, vicinális! A Versec és Nagyszered közötti, 13,4 kilométeres szakaszon ugyancsak volt működő vasútvonal, melyen napra pontosan 1896. július 3-án dübörgött végig az első szerelvény.