A környezetvédelem világnapja alkalmából a város legöregebbnek tartott eperfája köré gyülekeztek a diákok, akiket Kis Zoltán, az egyesület elnöke köszöntött. A természet ajándékai megóvásának példája az immár több mint 200 éves fa, amely ellenállt az idő viszontagságainak – mondta. Törzsét a gyerekek körbeállták, majd mérőszalaggal megállapították, hogy átmérője majdnem hét méter.

Az eperfa fehér, vagy fekete gyümölcsöt hoz. Nem őshonos nálunk, de egyes írások szerint már a honfoglalás idején megtalálható volt a tájunkon – ismertette Csonka Róbert, az óbecsei Testvériség Általános és Középiskola tanára. Valamikor elsősorban a termését használták, igen magas antioxidáns tartalma miatt, illetve a leveleit is különböző ételek elkészítésére. Az eperfa levelét, ágát és kérgét a kínai orvoslásban is alkalmazzák. Indiában népszerű és nagyon kedvelt gyümölcs, a termést nyersen és szárítva fogyasztják, vagy lekvárt, gyümölcslevet, likőrt, pálinkát készítenek belőle.

A jó öreg eperfa a Jovan Popović utcában van. Házak veszik körül a néhai hatalmas iskolaudvarban, és mostani lakóik szeretete. Az intézményt a helyiek Tóth-iskolaként emlegették, valószínűleg a Tóth Kálmán és Matild tanítóházaspár nevére utalva. Az udvarban két lakás volt és egy osztály, általában 30-35 alsós kisdiákkal. Ha a fa mesélni tudna, az odajáró nebulók kis világát mutatná be. A hintát a fán, meg a karikákat, amelyeket Tóth tanítóbácsi tett fel nekik, a sok játékot, fogócskázást és kacagást. Az időről is mesélne. A háborúkról és a zord telekről, a forró nyarakról és az árnyékában hancúrozókról.

Elmesélné, hogy sokan szerették, ezért az ágaikon ringatta őket, és azt is, hogy nem örült a selyemhernyóknak, mert meglopták a leveleit. Elmondaná, hogy a tanítók elmentek, az iskolából elvándoroltak a diákok, a terem rövid időre könyvtár lett. Az udvart és a hozzá tartozó épületeket egy Obnova nevű vállalat váltotta fel, majd a helyi közösség székhelye lett. Mesélne azokról, akik azt hangoztatták, hogy védett fa, aztán elfelejtették. Sokat tudna mondani azokról, akik levágták az ágait, a madarakról, amelyek belakva odút fúrtak belé, és a kegyetlenségről, amikor a belseje egyik zugát felgyújtották. A fa hallgat, koráról csak a ráncok árulkodnak, de a titkot senki sem tudja, hogyan maradt meg az évszázadokon át még mindig csodás, gazdag lombkoronája. Mintha csak az egykori iskola tanulóinak és az utánuk következő generációnak üzenne, hogy az életben lesznek kihívások és megpróbáltatások, de soha ne adják fel, mert a gyökerek szívósak.

Az élet játéka, hogy fiatal fa volt, amikor gyerekek, diákok vették körül és két évszázad után is a körülötte lévő lakások lakói mellett ismét diákok őriznék meg a jövőnek.