Az 1692-ben megnyitott színház története is oldalakat tesz ki. Fényes napokra emlékeznek a falak: koronás uralkodók, híres zenészek látogatták, a fekete krónikák pedig az 1868-beli tűzvészt említik.

A híres, olasz tenor, Mario Del Monaco nevét viselő teátrum nem messze a főtértől várja a közönséget. Belépve a színház előcsarnokába megcsap a legendás előadások szele. A névválasztás sem véletlen, hiszen a nagy énekes gyakori vendég volt e falak között. Márványtáblák emlékeznek más híres művészekre, az egyik Toscanini, a legnagyobb olasz karmester fellépéseit idézi, a másikon Toti Dal Monte szoprán, az egykori, híres Cso-cso-szán nevét vésték márványba. Belépve a nézőtérre a négyemeletnyi páholysor nyűgözött le, emlékeztetve az egykori, dicső előadásokra.

Mario Del Monaco olasz tenor szobra

Ezúttal egy kamarakoncertre kaptunk meghívást. Az est első felének programját az olasz kortárs zeneszerző, Paolo Cavallone műveiből állították össze. A neves komponista megtisztelte személyes jelenlétével az előadást, s egy kissé hosszúra sikerült ismertető keretében ecsetelte a közönségnek szerzeményei részleteit. A Confini (Határok) című, zongorára írt műve túllépte a hangszer határait, megszólaltatója, Maria Perrotta gyakran a billentyűk helyett a húrokba nyúlt, máskor a zongoratestet, saját karját csapkodta, de a száját sem kímélte. Még barátkoznom kell a művel, de kiemelem az előadó páratlan állóképességét. A Mercutio című darabot a shakespeare-i hős ihlette. A dráma szereplője talán a Romeo és Júlia legszínesebb egyénisége, s ezt a kompozíció is visszaadta vibrálásával s a halál megnyugvásával.

A második rész igazi zenei élményt nyújtott. Robert Schumann Esz-dúr zongoraötöse (op. 44) a zeneköltő talán legszerethetőbb darabja. Az 1842-ben bemutatott zenemű új színt hozott a kamarazenébe, s a zongoraötös műfaját is reflektorfénybe állította. Az első tétel (Allegro brillante) nemcsak zenei megoldásaiban kiváló, de az előadóitól is bravúrt kíván. A második tétel elcsendesülése előkészíti a némileg eklektikusra sikerült harmadik részt (Scherzo: Molto vivace), s a műre a negyedik tétel (Allegro ma non troppo) teszi fel a koronát.

A művet a Guadagnini Kvartett előadásában a már említett zongoraművésszel kiegészülve hallhatta a közönség. A fiatal, tehetséges muzsikusok a mű minden szépségét gondosan interpretálták, egyúttal jelezve, hogy e darab bemutatásához nemcsak technikai tudás, de ifjonti hév is szükséges. A közönség is hálásan, hosszú tapssal értékelte a produkciót, amit a zenészek egy rövid ráadással háláltak meg.

A teátrum épülete (fotó: Csermák Zoltán)