Azt vallom, hogy az otthon ott van, ahol az ember jól érzi magát. Persze ebben sem ért mindenki egyet, van, aki számára csak az „ér”, ahol a gyökerei vannak, még akkor is, ha történetesen ezeken a gyökereken kívül már semmi mást nem talál ott.
Én soha nem éreztem úgy, hogy valami köt valahova. Nekem az otthonom sokáig az a hely volt, ahol egy hosszú nap után bekuckózhattam egy jó könyvvel meg egy bögre kakaóval. Azután én is férjhez mentem, családot alapítottunk, és be kellett látnunk, hogy a létszámbővüléssel a mi meghitt, kis lakásunk nem (csak) az otthon nyugodt, biztonságos érzésének, hanem egyre inkább a káosz összevisszaságának a tere is. Kinőttük. És arra is rájöttünk, hogy a lakás számunkra már nem opció: nem szeretnénk a szomszédok miatt folyton lepisszegni a gyermekünket, amikor jókedvűen sikongat játék közben, és nem szeretnénk, hogy a szabadtéri tartózkodás kizárólag a játszótér legyen számára. Udvart szerettünk volna, ahol nyáron felállíthatjuk a kis medencét, ahol télen a hóban is hempereghetünk mindannyian, ahol jut hely kutyának, macskának is. Szerettünk volna egy kis békét, nyugalmat, amikor kimegyünk az utcára sétálni, hiszen korábban, a városközpontban a rengeteg autó miatt erre nem nagyon volt lehetőségünk.
Sokan kérdezték, nem félünk-e attól, hogy a falura költözéssel megfosztjuk a gyermekünket jó néhány lehetőségtől. Bevallom, meg sem fordult a fejemben. Egyrészt azért, mert továbbra is alig félórányi autóútra vagyunk a várostól, ami a főváros esetében például még külvárosi kerületnek számít. Másrészt, ha valaki valóban nagyon tehetséges valamiben, akkor egy olyan kisváros, mint Szabadka sem feltétlenül tudja szavatolni a fejlődését, ahhoz mindenképp messzebbre kell mennünk. Harmadrészt meg: mi van, ha éppen ezzel a döntéssel kap valamit a gyerek? Szabadságot, teret, egy kicsit kevesebb betont, egy kicsit több zöldet, egy gondtalanabb gyerekkort, melyben talán egy kicsit tovább lehet gyerek, és talán sikerül „kitolni” az állandó versengés megkezdésének idejét azzal, hogy kevesebb televízió és internet, viszont több biciklizés és bújócskázás jut neki?
Most még nem tudhatjuk. Költözünk. Hogy a döntés jó volt-e, arról — ha a jóisten is úgy akarja — néhány év múlva tudok beszámolni. Addig pedig mindenki élvezze a neki legmegfelelőbb otthont: a kényelemes, kis lakást a csoda szép kilátással, a tanyasi hétköznapok pezsgését vagy a falusi idillt — hiszen mindannyian ott vagyunk otthon, ahol a lelkünk a boldog.
