Sok éve már annak, hogy a várva-várt előrelépés, haladás és fejlődés helyett romlással és visszafejlődéssel vagyunk kénytelenek szembesülni. Olyan állapotok alakulnak ki kicsinyke országunkban, amelyek nemcsak a jelent teszik végsőkig bizonytalanná és elkeserítővé, hanem a holnapot is megkérdőjelezik. Már akinek még van egyáltalán kedve és ereje, hogy a napi megélhetési, létfenntartási gondok közepette a holnap milyenségével is foglalkozzon. Pedig, és ez ősi igazság, bizakodás és reménykedés nélkül semmit sem ér az élet, ha nincs benne öröm és jókedv, semmibe vész a hit és a kitartásra ösztönző akarás. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a normális élethez nélkülözhetetlen erkölcsök, általános szabályok, a tisztesség és becsület, a szorgalom és a törekvés leromlása is, amit egyszerűbben erkölcsi válságként szoktunk emlegetni. Ez a válság pedig, a dolgok természeténél fogva, nem annyira az idősebb és sokat tapasztalt, még többet szenvedett idősebb korosztályokat sújtja, hanem a felnövekvő és boldogulást áhító fiatalokat. Ezernyi példát tudnék felsorolni állításom bizonyítására, de elégedjünk meg ezúttal annak kimondásával, hogy mindannyian találkoztunk már az erkölcsöket hírből sem ismerő, sőt elutasító és megvető fiatalokkal, akik az esetek túlnyomó többségében munkanélküliek, nincstelenek, jelentelenek és holnaptalanok. Az idősebbek meg, már akik tehetik és megengedhetik maguknak, a zűrzavaros állapotokat kihasználni igyekezve, olyan mesterkedésekbe, visszaélésekbe és csalásokba bonyolódnak, amelyek régen sem, ma sem egyeztethetők össze a társadalom alapvető rendjével, szabályaival, elvárásaival és követelményeivel.
Megdöbbentően sokan vannak az életben céltalanul ténfergő, a percnek élő és a perc talmi örömét hajszoló fiataljaink. Tartok tőle, hogy a komolyabb háttérrel nem rendelkező fiataljaink, vagyis akik számára a szülők képtelenek családalapítási feltételeket teremteni, többségükben elkallódnak, a teremtés és az alkotás öröme helyett az erkölcsöket undorodva elutasító semmivé silányulnak. Fájdalmas dolog ilyesmiket kimondani és leírni, de a tények kőkemények, vitára sem adnak lehetőséget. Már ma sem tudunk mit kezdeni a lázadni és értelmes küzdelmet megvívni sem hajlandó fiatalsággal, legfeljebb aggódunk, hogy esti sétánk valamelyikén belebotlunk rendszerint borgőzös csoportjaik valamelyikébe. Hát igen, az erkölcsöket és szabályokat undorodva elutasító, a holnaptól csak rosszat és rosszabbat váró polgártársainktól sem tisztességes viselkedést, sem normális magatartást nem várhatunk el. Illetve várni várhatjuk, de haszon és eredmény nélkül. A szegénység, a nyomor és a kilátástalanság, a holnaptalanság elkerülhetetlenül kriminalizálja társadalmunkat, és olyan állapotokat teremt, amelyekben senki sem élhet nyugodtan, békésen és biztonságban. Félreértés ne essék, ez nem a fiataljaink bűne. Azoknak a bűne, akik engedték kialakulni a romlást, a hanyatlást és a jövőkép-nélküliséget.
A holnap nihilizmusa, a jövőkép elmaradása természetesen nem csak az előbb említett következményekkel jár. Akadnak szép számmal, de még mennyire szép számmal, olyan fiataljaink is, akik minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy valamilyen tudásra tegyenek szert, és ennek a tudásnak a birtokában vándorbotot vehessenek a kezükbe. Ők azok, akik véletlenül sem hajlandóak elfogadni az egyéni romlást és sorvadást mint létformát. Ehelyett az első adandó alkalommal olyan társadalmakba próbálnak meg elvándorolni, amelyek még viszonylag normálisan működnek, és ahol a szorgalommal, az akarással és a hittel párosuló tudást majdnem normálisan megbecsülik. Értelmesebb polgártársaink már huzamosabb ideje a teljes és visszafordíthatatlan romlás veszedelmét látják ebben a folyamatban, de tartok tőle, hogy a honi állapotok lumpenproletáros vagy kivándorlásos elutasítása csak ezek után ölt ijesztően nagy méreteket. A politikai, gazdasági, pénzügyi, oktatási, kulturális, jogi és másféle elit felelőssége már-már mérhetetlen. Tartok tőle, hogy a számonkérés késhet ugyan, de el nem maradhat.