— Kodályt nagyon barátságos embernek ismertem meg. Olyannyira, hogy amikor ebbe a lakásba költöztünk, s anyagiakkal elég szűkösen rendelkeztünk, pénzt is kértem tőle kölcsön. Jöjjön holnap, kiveszem a bankból — reagált kérésemre, és másnap meg is kaptam a summát. Később, amikor a Zenetudományi Intézetben a neve napját ünnepeltük, és tudtam, hogy fogok vele találkozni, magammal vittem az összeget. Mikor vissza akartam adni a tartozást, nem fogadta el. Itt vóna a pénz, amit a Tanár úrtól kaptam — álltam meg előtte. Nincs rá szükségem, tudja mit, igya meg — zárta le a beszélgetést. Kodályhoz a Zeneakadémián jártam, az első órákon mindjárt viselkedésre tanított, a tiszta beszéd fontos volt számára. Mikor mintegy tizenöten-húszan várakoztunk rá az órája előtt, belépett, és közölte, hogy ne köszönjünk neki, ne álljunk fel, inkább daloljunk. Egyszer talán „A Vargáék ablaka rózsából van kirakva” népdallal vártuk. Leült, és kivette zsebéből a névsort. Hambalkó Editet, a későbbi neves zongoraművész-tanárt szólította fel: Mit tud erről a nótáról? — kérdezte. Háromsoros — szólt a válasz. Mindenki egyetért vele? — szólt az újabb kérdés. Háromsoros, négysoros — találgatták sokan. Kecskeméti István, a későbbi zenetörténész vette a bátorságot: Ez a dal minőségileg négysoros. Kodály pikírt kérdése sem késett: Nyakakitekertileg pedig hány soros? A rá jellemző megjegyzésen természetesen nagyon jól szórakozott az osztály. Mint említettem, Kodály nemcsak tanított, de nevelt is. Ha valaki nem korrektül fogalmazott, azt rögtön szóvá tette. A vizsgákon viszont nem volt szigorúbb másoknál. Nem kérdezett, inkább elbeszélgetett, és ha a hallgató valami „szamárságot” mondott, arra rögtön reagált. Így a vizsgázó ha úgy érezte, hogy nem tudja a helyes választ, akkor inkább meg sem szólalt. Jómagam is általában ezt a módszert választottam, így viszonylag jóban voltunk. Az órákon egyébként már tisztában volt mindenki tudásával. Időnként megállt, és váratlanul kérdezett valamit, ilyenkor az indoklást várta. Egyszer Prágába is elkísérhettem. A vonaton hosszasan beszélgettünk, és talán közelebb kerültünk egymáshoz. Mivel egy kicsit a nagyapámnak tekintettem, írásaimban gyakran felbukkan a neve: legutóbb a Nap Kiadónál megjelent Bejárt utak — önéletrajzi jegyzetek című könyvben is hosszasan megemlékezem róla.

Sárosi Bálint

Kodály Zoltán emléktáblája