Egyesek erre „természetesen” úgy tekintenek, hogy idejönnek a beruházók, mert itt büntetlenül aprópénzért dolgoztathatják az embereket, vagy nevetséges büntetések „árán” szennyezhetik, tönkretehetik a környezetet, és még állami támogatást is kaphatnak. Gyakran a tőke származási helyét is kifogásolják, hiszen a pénznek több mint a negyede Kínából jött.

Valóban mindig van a tőkebeáramlásnak egyfajta politikai háttere, de azt is meg kell jegyezni, hogy a listán Kína mögött Nagy-Britannia, majd Németország és Japán is ott sorakozik. Így már árnyaltabb a kép, de más jellemzői alapján is vizsgálni lehet a külföldi beruházásokat, és a vélemény megfogalmazása sem marad el. De ha nem jönnének, azt is lehetne kritizálni. Ha pedig megemlítjük, hogy a ciprusi tőke is ott van a listán, az ötödik helyen, megint lehetne arról beszélni, hogy az adóparadicsomnak minősíthető Ciprusról kik és miért fektetnek be éppen Szerbiában. Ciprust a rangsorban Szlovénia, Ausztria, Svájc, majd pedig az Amerikai Egyesült Államok követi.

Szerbia hivatalosan uniós tagjelölti státusszal bír. Vagyis tárgyalásokat folytatunk az EU intézményeivel az esetleges csatlakozásról és az ehhez szükséges belföldi reformokról. Az unió előszobájának nevezett státuszról azonban szintén megoszlanak a vélemények. Egyeseknek elegük van az éveken át tartó várakozásból, mások szerint hatékonyan segíti a gazdasági integrációt. A bejelentések szerint a kormány a jövőben az eddigieknél is jobban fókuszál majd a külföldi közvetlen tőkebefektetésekre.

A polgárháborús, krízises évtizedek alatt a hazai gazdaság a fejlettekhez képest több évtizedes hátrányba került. A szankciók alatt piacaink döntő részét is elveszítettük. Régiós szinten szemlélődve is megállapítható azonban, hogy a külföldi tőke súlya és szerepe a nyugat-balkáni és a közép-európai gazdaságokban is megkérdőjelezhetetlen.

A külföldi tőke beáramlása jótékony hatással tud lenni a gazdasági növekedésre. A külföldi tőkebefektetők fejlett technológiát és tudást hoznak magukkal, ami képes serkenteni a fogadó ország gazdaságát. Ha azonban nem sikerül túllépni az „összeszerelő üzemek” szintjét, a gazdasági fejlődés egy bizonyos fokon megrekedhet.

A külföldi működő tőke az olyan országokat keresi, ahol fejlett az infrastruktúra, kedvező az adópolitika, továbbá a jó földrajzi fekvés is előnyös. Természetesen nem igaz, hogy valaki pusztán azért választ bennünket, mert jót akar nekünk. A befektetők célja mindig a haszonszerzés. Amikor viszont az efféle „kizsákmányolás” racionális formát ölt, és hosszú távon a környezeti károk sem haladnak meg bizonyos mértéket, előnyös is lehet. A tőkebeáramlásnak természetesen mindig van több-kevesebb politikai színezete is. A vasművet például az amerikai tőke sem tudta nyereséggel működtetni, sokan a felszámolás mellett kardoskodtak, a kínaiak viszont a legnagyobb exportőrünkké emelték. Persze önmagukban ezek a dolgok sem összehasonlíthatóak, hiszen más időkben, más körülmények között történt minden. De a lítiumbányászattal és az egyéb tőkeigényes, illetve környezeti szempontból aggályos beruházásokkal kapcsolatban is számos érvet és ellenérvet lehetne felsorolni.

Mindenesetre az sem lehet a legkedvezőbb forgatókönyv senkinek a szempontjából sem, ha itt maradnánk kizsákmányolatlanul.