1973-ban edzői képesítést szerzett, és vezetésével az adai női kézilabdacsapat előbb 1979-ben, majd immár Halász József néven 1984-ben is bejutott az akkori bombaerős, jugoszláv I. Szövetségi Ligába, ahol legjobb eredményként két alkalommal a 4. helyen végzett.

* Az adai kézilabdázás 90. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségen életműdíjban részesült. Hogy érintette a rangos elismerés?

— Nagy örömmel fogadtam a díjat, hiszen egész életemet a kézilabdának szenteltem. Férjemmel, Časlav Đurovićtyal a családalapítástól kezdve mindent alárendeltünk a sportágnak. Még azt is kiszámoltuk, hogy a fiam születésekor csak egy fél szezont essek ki a játékból, öt hónapos terhesen még bajnoki mérkőzést játszottam. Dejan születése után anyukám is jött velünk a mérkőzésekre, és vigyázott a fiunkra, amíg én játszottam, a férjem pedig technikai vezetőként és sportigazgatóként a csapat dolgait intézte. Sokszor a pályán hallottam, hogy a fiam sír, így a félidőben megszoptattam, majd játszottam tovább. Az életműdíj valami módon köszönet azért, amit az életemből feláldoztam a kézilabda számára. A díj nemcsak az enyém, hanem 1997-ben elhunyt férjemé is. Meglátogattam a temetőben, és elmondtam neki, milyen rangos elismerésben részesültünk.

Đurović Margit az életműdíjjal

* Tizenegy éves korában kezdett kézilabdázni, és huszonkilenc évig tartó játékos-pályafutása alatt mindvégig hűséges maradt Adához.

— Németországból és Horvátországból is érkeztek ajánlatok, én azonban nem akartam elhagyni Adát. Előbb játékosként, majd több mint tizenöt évig játékos-edzőként segítettem a klubot, férjem pedig sportigazgatóként tevékenykedett. Átvettük a csapatot, és egy év múlva a vajdasági ligából feljutottunk az egységes szerb ligába, a következő évben a II. ligába, majd az I. Szövetségi Ligába. Nyolc évet töltöttünk a legmagasabb rangfokozatban, ahol az 1984/85-ös és az 1985/86-os idényben is a 4. helyen végeztünk. Akkoriban a legnagyobb rangadók a belgrádi Radnički elleni mérkőzések voltak. Hazai pályán nagyon szoros meccseket játszottunk vele, néhányszor le is győztük. Nagyon emlékezetes az I. Szövetségi Ligába jutásról szóló döntő mérkőzés, melyet Zomborban játszottunk a Vesna csapatával. Döntetlen állásnál időn túli hétméterest ítéltek a javunkra. Ha bedobjuk, feljutunk a legmagasabb rangfokozatba, ha kihagyjuk, maradunk a II. ligában. Odaálltam a vonalra, bedobtam a hetest, és az esés következtében elvesztettem az eszméletem. A lányok azt hitték, örömömben fekszem a parketten, és mindenki rám ugrott. Látva, hogy semmire sem reagálok, a csapatorvos beszaladt a pályára, egy kicsit megpofozott, és észhez tértem. Utána én is a többiekkel együtt ünnepeltem.

* 1973 és 2001 között edzőként dolgozott, közben 1990-ig játszott is az adai klubban.

— Azonnal a felnőttekkel kezdtem az edzősködést, játékosa és egyúttal edzője is voltam a csapatnak. Minden egyes edzésre percre pontos tervet készítettem. A lányok sokszor belekukucskáltak az edzéstervbe, és fogták a fejüket, mert tudták, mi vár rájuk. A téli előkészületeket Szlovéniában végeztük. Reggel 6 órakor keltünk, a –15 fokos hidegben másfél órát edzettünk a szabadban, majd víz helyett tej várt bennünket. Reggeli és egy rövid pihenő után délelőtt következett a második, estefelé pedig a harmadik edzés. Nyáron Golubacon edzőtáboroztunk, ahol +40 fokban dolgoztunk. Mindkét edzőtáborból erőtől duzzadva tértünk haza. A szervezet annyira fel volt készítve, hogy a súlyosabb sérülések elkerülték a lányokat. Legnagyobb sikeremnek az I. Szövetségi Ligába való jutást, a bennmaradást és az ott megszerzett 4. helyet tartom. Mindig a következő ellenfélre készülve dolgoztuk ki a tervet. Többször végezhettünk volna előrébb is, de mi csak egy kis Ada voltunk, és a nagyvárosok csapatai elleni mérkőzéseinken a játékvezetők gyakran ellenünk bíráskodtak. Rijekán például annyira felbőszített az egyik, következetesen ellenünk fújó bíró, hogy ásványvizes üveggel szaladtam utána, Zita (Galic Zita, aki csapattársa, majd játékosa volt Đurović Margitnak — a szerző megj.) pedig utánam, hogy lenyugtasson. Trogirban a nézők nem tudták elviselni, hogy legyőzzük a csapatukat, és a pályára beszaladva le szerettek volna számolni velünk. A rendőrök alig tudtak bevezetni bennünket az öltözőbe. A ’90-es évek elején elhagytam Adát, és néhány évet Újvidéken edzősködtem. A férjem Újvidéken dolgozott, és rábeszélt, hogy vállaljam el a munkahelye által támogatott női csapat vezetőedzői feladatait, így naponta láthatom az egyetemre iratkozott fiamat. Később egy másik székvárosi klubba szerződtem, ahol a csapatot két év alatt bevittem az I. ligába, majd egy évre rá pontot tettem edzői pályafutásom végére. Délelőtt saját vállalatunkban dolgoztam Adán, délután pedig több mint nyolc évig utaztam Újvidékre, ahonnan késő este értem haza. Fizikailag nagyon nehéz volt, nem is tudom, hogy bírtam ki. Visszagondolva, nagyon sokat kaptam a kézilabdától — voltak csúnya és fájdalmas dolgok is —, de mindent összegezve, a kézilabda életemnek egy nagyon szép és sikeres időszakát töltötte ki.

* Milyen edzői filozófia alapján dolgozott?

— Rend, odafigyelés, a munkához való maximális hozzáállás, ezek nélkül nem lehet érvényesülni. Ha ezt nem láttam valamelyik játékosomon, akkor előbb néhányszor figyelmeztettem, majd nem tettem be a mérkőzésre készülő tizenkettes keretbe. Edzésről sohasem késtem, negyedórával előbb a pályán voltam. Játékos-edzőként is példát mutattam a lányoknak, megfelelő testi adottságaim lehetővé tették, hogy kibírjam a nagy terhelést. A lányoknak megmutattam, csak akkor lehet eredményt elérni, ha rend van, és tudjuk, mit akarunk. Játékosaim úgy álltak hozzá az edzésekhez és a meccsekhez, mintha az életük függne tőle. Kitartás és rend a lelke mindennek. A lányok pontosan érkeztek edzésre, hiszen ellenkező esetben az ösztöndíjukból először 5, másodszor 10%-ot vontunk le, harmadik alkalommal pedig a játékos elvesztette az ösztöndíját arra a hónapra. Férjemmel együtt az volt az elképzelésünk, hogy a csapat kétharmada adai játékosokból álljon, egyharmadát pedig ne neves sportolókkal, hanem fiatal tehetségekkel töltsük fel, akiket mi nevelünk ki. A beállósunkat tizenhét évesen Zadarból igazoltuk, aki pályafutása lezárása után itt ment férjhez, és alapított családot. Volt játékosaimmal ma is tartom a kapcsolatot. Az ünnepségre nagyon sokan eljöttek, és örömükben a vállamon sírtak. Nagyon szerettek és szeretnek, pedig a pályán szigorú voltam velük.

* Milyen hangulat uralkodott a csarnokban egy-egy hazai mérkőzés alkalmával?

— Szinte rettegtek tőlünk az ellenfelek, amikor 1300 ember szurkolt a csarnokban. A hazai meccsek előtt a mezőgazdasági kombinát tanyáján töltöttük az éjszakát. A kezdő sípszó előtt egy órával egy tűt sem lehetett leejteni a teremben, a csarnok előtt is rengeteg szurkoló tartózkodott, akik ölelgettek bennünket, amikor a kisbusszal megérkeztünk a meccsre. Ada a kézilabdának élt, már szombat délelőtt a városban mindenki az esti meccsről beszélt. Óriási volt a lelkesedés, nagyon szerettek bennünket. Sokan még ma is megállítanak az utcán, és közösen idézzük fel az akkori történéseket.

* Megfordult a fejében bármikor, hogy újra leüljön a kispadra?

— Annyi mindent átéltem a kispadon, hogy nem vágytam vissza. Az adaiak többször hívtak, egyszer majdnem el is fogadtam a felkérést, végül meggondoltam magam, mivel nem éreztem magam annyira erősnek, hogy mindezt újra végigcsináljam. A gyerekek megváltoztak, és nem voltam biztos abban, hogy a játékosok vissza tudják adni azt, amit elvárok tőlük. Betöltöttem a hetvennegyedik életévemet, az edzői munkán már egyáltalán nem gondolkodom.