— Nem vagyok különösképpen sem vallásos, sem babonás, és nagyon szigorú nevelést kaptam — mondja hosszas hallgatás után a férfi —, de el kell ismernem, hogy létezik valamilyen megmagyarázhatatlan erő, mely irányítja életünket, és kiegyenlíti számláinkat. Persze az volna az igazságos, ha az adós fizetne, ám ez legtöbbször sajnos nem így van.

Tanyasi származású vagyok, a szüleim a háború után kaptak néhány hold földet, és ehhez béreltek még annyit, amennyit kézzel meg tudtak művelni, mezőgépeink ugyanis sosem voltak. Hárman voltunk testvérek. Én vagyok a középső, a két évvel idősebb nővérem külföldön él, a tíz évvel fiatalabb húgommal pedig nem igazán tartjuk a kapcsolatot, magam sem tudom, miért. Az apám nagycsaládból származott, a nagyanyám tizenegy gyereket szült, és ebből tízet fel is neveltek. Emlékszem, gyermekkoromban karácsony előtt mindig disznóvágásra mentünk a nagymamáékhoz. Ilyenkor annyi unoka gyűlt össze a vert falú, kis tanyasi ház udvarán, hogy alig fértünk el. A vacsorát nekünk, gyerekeknek rendszerint a nagypapa padlóra terített subáján szolgálták fel. Már nagyobbacska voltam, amikor megértettem azokat a meséket, amelyeket minden disznótoron elmondtak a családtagok. A nagypapa amolyan kántor és harangozóféle volt, ő gyűjtötte a perselybe az adományokat a misén, vagyis ő volt a pap mindenese. Talpig becsületes, istenfélő ember volt. A tíz gyerek közül az apám volt a legrakoncátlanabb, ha az ő viselt dolgai kerültek terítékre, mindig azzal védekezett, hogy utálta a szegénységet, mindig gazdag akart lenni. Mint jóval később kiderült, az egyik csínytevés meg is pecsételte a sorsát.

Alig múlt tízéves, amikor „megdézsmálta” a perselyben talált adományt. Volt egy cserépmalaca, melyet a paptól kapott ajándékba, és a zsákmányt ebbe tette. A malackát a tisztaszoba egyik ágya alá ásta, csak a „hátát” hagyta szabadon, hogy az újabb „adományt” be tudja dobni. Arra nem emlékszem, hogy ez meddig tartott, csak arra, hogy a pap észrevette a hiányt, és számon kérte nagyapától. Kisvártatva fény derült apám „leleményességére”, a nagymama a szoba földjét mázolva vette észre a rejtekhelyen a malackát. Apám ekkor már tizenhárom éves volt, és addigra jelentős összeggel károsította meg az egyházat. Mivel a pap megsajnálta a nagyszüleimet, az ügynek nem lett súlyosabb következménye.

Az anyám is nagyon vallásos volt, és sokszor mondta, hogy neki is vezekelnie kell apa bűne miatt, melyet az egyház — s közvetve Isten ellen — követett el. Nálunk minden étkezés asztali áldással kezdődött. A katonaság után megnősültem, született egy fiam, a feleségem azonban öt év után elment egy másik férfival, még a fiunk sem kellett neki. Én egy gyárban dolgoztam, az anyám pedig vállalta, hogy vigyáz az unokájára. A fiam hét közben a szüleimnél volt, így csak a hétvégeket tölthettük együtt. Értelmes, szófogadó, csöndes kis legény volt, öröm volt minden vele eltöltött perc. A fiam az anyám nevelési módszere által rendkívül istenfélővé vált, már kiskorában azt mondta, pap lesz. És valóban, a gimnázium befejezése után Magyarországra került, és teológia szakon kezdte meg tanulmányait. Szívem szerint jobban örültem volna, ha más hivatást választ, de ő így volt boldog, és a tanulás sem okozott neki gondot. A teológiával egyidejűleg egyházi zenét is tanult, nagyon szeretett énekelni.

Másodéves volt, amikor egy szemináriumi dolgozatához az egyházi levéltárban kellett kutatnia. Itt talált rá apám ügyére, melyről itthon is beszélt, és valaki kikotyogta, hogy a nagyapjáról van szó. Ma sem tudom, hogyan, de az ügynek híre ment, és fiam ezt annyira szégyellte, hogy otthagyta az egyetemet. Nem jött haza, és azóta — már több mint három éve — járja a nagyvilágot: volt már szektatag, és drogozott is. Szinte árnyéka a régi önmagának. Évente egy-két napra hazajön, de már nem tudok vele normális kapcsolatot teremteni. Engem okol az őt ért szégyenért. Néhány hónappal ezelőtt az apám — néhány pohárnyi pálinka után — a szememre vetette, hogy a fiam világcsavargó, hitvány kis senki lett. Erre én kiborultam, és megmondtam neki, hogy a fiam az ő bűnéért vezekel. Két hét múlva az apám felakasztotta magát... Azóta marcangol a bűntudat, hogy talán én kergettem őt a halálba. A feleségemet, a fiamat és az apámat elveszítettem, és ezek után azt hiszem, nem is fontos, ki a felelős. A következtetés azonban egyértelmű: kísért a múlt.