A Köztársasági Statisztikai Hivatal egyik utóbbi véleménykutatása alapján a szakemberek arra a megállapításra jutottak, hogy a szerbiai lakosság felének minimális pénztartaléka sincs. Egészen pontosan a legtöbb polgárnak otthon még tízezer dinárja sincs, amelyet váratlan kiadásokra költhetne. Engem ugyan nem kérdeztek meg, de jómagam is ebbe a csoportba tartozom.
Különösen a fizetés előtti utolsó napokban. Illetve, mégsem mondok teljesen igazat, hiszen százeurónyi dinárösszegnek muszáj a számlámon maradnia, mert minden hónap harmadik napján vonják le az autóra felvett kölcsönöm részletét.
De térjünk vissza az említett kimutatáshoz. A lakosság hetven százaléka egyhetes kiruccanást sem engedhet meg magának, mintegy húsz százaléka a telet úgy vészelte át, hogy nem volt mivel fűtenie, és elég nagy számban vannak azok is, akiknek nem jut hús a tányérjukra.
A hivatalos adatok szerint Szerbia minden negyedik polgára, azaz 1,8 millió ember a szegénység határán él. És hogy ki számít szegénynek? Nos, például az az egyedülálló személy, aki havonta 13 408 dinárból él. Háromtagú család esetében (két felnőtt és egy gyermek 14 éves korig) ez az összeg 24 134 dinár, a négytagúnál pedig 28 156 dinár.
Persze nem mindenkinek kell ennyiből vagy még kevesebből tengetnie a napjait. Mint azt a sajtó is hírül adta, Jorgovanka Tabaković, a Szerb Nemzeti Bank kormányzója nemrégiben 50 000 dinárral emelte meg a legközelebbi munkatársainak a fizetését. Történt mindez akkor, amikor a kormány megszorításokat foganatosít, és csökkenti a közszférában dolgozók bérét. És abban a Szerbiai Nemzeti Bankban, ahol egyébként is 83 000 dinár az átlagbér. Az emeléssel a banki tanács mind a négy tagjának 150 000-ről 203 000-re nőtt a juttatása, a tanács elnöke pedig az eddigi 191 000 dinár helyett 254 000 dinárt kapott. A korrupcióellenes ügynökség adati szerint maga Jorgovanka Tabaković tavaly januárban 535 000 dinárt keresett, az idén februárban pedig már 557 000-et.
Akkora summák ezek, hogy a legtöbben már a kimondásukba is beleszédülünk. Remélem, következetesen behajtották rajtuk a szolidaritási adót, mely a közszférában foglalkoztatottak bérének és a nyugdíjnak a tízszázalékos csökkentése előtt volt érvényben. Vagy az sem vonatkozik mindenkire? Mert bevallom őszintén, nehezen tudom elképzelni, hogy az ilyen „nagy vadak” esetében is sor került a kötelező levonásokra. Igaz, nekik az meg sem kottyan, talán észre sem veszik, miközben mi gondterhelten számolgatjuk, mire költhettük volna azt a pénzt, amellyel megrövidítenek bennünket. Ha nem is sok, de számos helye lenne!
Emellett napról napra értesülhetünk arról is, hogy az állami szervekben milyen márkás itókákra és különleges étkekre — például tengeri herkentyűkre, melyek közül nem hiányozhat néhány jó kiállású homár sem — írnak ki közbeszerzést. Esetenként akár 400 átlagnyugdíj értékében.
