Minden évben, karácsony és újév között hazalátogat, habár azt mondja, ez nem jó kifejezés, mert már régóta máshol van az otthona. De — különösen az utóbbi időben — valamilyen delejes erő visszahúzza a Tisza menti faluba, ahol a szülei és a testvérei sírján kívül más már nem várja.
— Alig voltam húszéves, amikor egy barátnőmmel Újvidékre szöktem — kezdi az asszony a hazátlanok történetét furcsa, magyar—szerb keveréknyelven. — Őszintén mondom, sosem voltam gátlásos, mindig azt csináltam, amit akartam. A földművesszüleim és a három bátyám mellett úgy nőttem fel, hogy jószerével senki sem vett rólam tudomást. Az anyám a család férfi tagjainak kiszolgálásával volt elfoglalva, az apám és a testvéreim pedig látástól vakulásig túrták a földet, úgyhogy senki sem ért rá velem foglalkozni. Az elemi iskola első négy osztályát végeztem el, abban az időben — közvetlenül a második világháború után — a faluban nem is lehetett tovább tanulni. Írni, olvasni tudtam, időnként segítettem az anyámnak a konyhában, de nem szívesen, mivel az ügyetlenségem miatt mindig korholt, úgyhogy inkább elkószáltam a folyópartra. Kezdetben egy-két szomszéd kislánnyal, később már fiúkkal is — és az idő múlásával egyre inkább csak fiúkkal. Ahogy nagyobbacska lettem, az anyám otthoni munkára fogott, de ez nem elégített ki. Égett bennem a vágy egy más, szebb, mozgalmasabb élet után, de nem tudtam hova menni. A falu határát mindössze néhányszor léptem át, amikor apámékkal a városba mentünk téli lábbelit venni. Az édesanyám csak akkor eszmélt rá, hogy a viselkedésem túlságosan is szabados, amikor a kompos rajtakapott a fűben egy falubeli legénnyel, és ezt elmondta a szüleimnek. Az apám úgy elvert a nadrágszíjjal, hogy napokig nem bírtam a fenekemre ülni, az anyám pedig egész nap példabeszédet tartott a tisztességes lányok viselkedéséről. Ezután szöktem el hazulról.
Egy szót sem tudtam szerbül, de egy gyárban mégis találtam munkát. A barátnőmmel albérletben laktunk, és hamarosan megismerkedtem egy niši fiúval, aki a székvárosban volt katona. A leszerelése után úgy döntött, hogy Újvidéken marad, és össze is költöztünk. Állandóan kéznél volt nálam a szótár, mert anélkül nem értettük volna meg egymást. Amikor állapotos lettem, összeházasodtunk, és csak ekkor közöltük a hírt a szülőkkel. Az anyósomék is egyszerű emberek voltak, minden fenntartás nélkül elfogadtak, a szüleim azonban kétségbe voltak esve, különösen az édesanyám. Még a szabados viselkedésemnél is jobban szégyellte, hogy nem egy magyar fiúhoz mentem hozzá. Talán ezért jártunk nagyon ritkán haza. A férjemet a leszerelése után ismét felvették a hadseregbe, tanult, és eljutott a zászlós rangig. Három gyereket szültem, megtanultam főzni, kávét pörkölni, ajvárt készíteni, egyszóval jó háziasszonnyá váltam. Szerbül sosem tanultam meg rendesen, a magyar nyelvet azonban lassan felejteni kezdtem. Büszke voltam rá, hogy katonatiszti lakásban éltünk, a gyerekeimmel sem volt sok bajunk, a két fiú és a kislány szófogadó, jó gyerekek voltak. A bánáti mamához azonban nem szerettek járni, mert nem nagyon tudtak vele beszélni. Ezt az anyám minden alkalommal fel is rótta, mondván: sose tudd meg, milyen érzés, ha nem érted, mit mond az unokád!
Ahogy nőttek a gyerekek, egyre gyakrabban éreztem, hogy valójában sehova sem tartozom. A fiúk az egyetem befejezése és a katonaság után külföldön folytatták az életüket. Az idősebb Algériában telepedett le, egy helyi lányt vett feleségül, a fiatalabb pedig hídépítő mérnökként Norvégiában kapott munkát, a felesége is norvég. A lányom angolnyelv-tanárként kétéves, Londonba szóló munkaszerződést írt alá. Ott ismerte meg a férjét, aki montenegrói származású, ám csak angolul beszél. A három gyerekemtől öt unokám született, akiket iskoláskorukban ismertem meg. Időközben a szüleim, az idősebb bátyám, a férjem és az apósom is elhunyt...
Amióta lecsendesedett a testvérháború, a gyerekeim minden évben hazajárnak. De ezek a szívrepesve várt látogatások kevés örömöt szereznek. Az unokáimmal nem tudok szót érteni, és ami talán még szomorúbb, ők sem nagyon tudnak egymással beszélni. Valamennyien angolul igyekszenek szót érteni a másikkal, kézzel-lábbal mutogatják el azt, amit nem tudnak elmondani. Szomorú szívvel hallgatom, nézem őket, és egyre nyilvánvalóbb, hogy igazából sehová sem tartoznak. Még egymáshoz sem, pedig vérrokonok. Ezért járok most már — igaz, túl későn — haza, hogy minden évben elmondjam anyám sírjánál, mennyire igaza volt. És időközben arra is rájöttem, hogy akinek nincs anyanyelve, az valójában gyökértelen. Nincs, ami kialakíthatná benne az otthon, a haza fogalmát. De vajon ez csak az én bűnöm?!
