home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Kincs a jövő számára
Tóth Tibor
2020.07.03.
LXXV. évf. 27. szám
Kincs a jövő számára

Helyismerőnek vallja magát, viszont tudását a helytörténészek is megirigyelhetik. Fejből sorolja a múlt történéseit, pontos adatokkal, dátumokkal fűszerezve, és minden jelesebb eseményhez egy-egy érdekes anekdota is fűződik. Pecze István gunarasi helyismerő lelkesen mesélt a Pecze család történetéről, Gunaras múltjáról, nem létező településekről, beszélgetésünk végén pedig bemutatta gazdag helytörténeti-néprajzi gyűjteményét, melynek minden darabja megérne egy misét.

A Pecze család tagjai a török világ előtt feltehetően nemesek lehettek, mivel Nagyvárad környékén — ahol a feljegyzések szerint a család fészke volt — hidat, patakot és szőlőst is elneveztek róluk. A török világ elmúltával a család Dorozsma érintésével költözött erre a vidékre, István ősei 1779-ben érkeztek Péterrévére.

— Akkoriban mindenki szegény volt. Az egy pár ökör vontatta szekérre tulipános láda, dunyha, sonka, szalonna és egy zsák liszt fért fel, mellette pedig néhány birka koptatta a lábát a hosszú út porában. A földműveléssel foglalkozó család létszáma száz év alatt annyira megnőtt, hogy az 1800-as évek végén a kalocsai levéltárba tizenkét házasságkötési kérvény futott be, mely a harmadik és a negyedik unokatestvérek közötti házasodásra kért engedélyt. Édesapám, aki Gunarastól 5 km-re született, a kishegyesi határba ment édesanyámért. A mennyasszony családja elküldte az egyik nagybácsit Péterrévére, érdeklődjön Pecze András családjáról, mennyi földjük van, adósak-e valakinek. A nagybácsi lóhátra ült, elment az anyakönyvvezetőhöz abban a hiszemben, hogy hasznos információkat gyűjt a családról. Csalódnia kellett azonban, mivel kiderült, hogy a község területén tizenkét Pecze András él, ő pedig nem tudta, melyikükről is szeretne tudakozódni. A nagyvendéglőben jól berúgott, és dolgavégezetlenül tért haza — mesélte az 1941-ben született Pecze István, és hozzátette, gyerekkorában egyidejűleg tizenegy Pecze Istvánt ismert, ma már rajta kívül csak egy jóval fiatalabb hasonló nevű emberről tud, aki Dreán lakik.


Gabonacséplés Gunarason az 1950-es években (Az archív felvételek a családi album részei)

István családjában mindig sokat meséltek a múltról. A családi ünnepségek alkalmával, amikor összegyűlt a nagyszámú rokonság, rengeteg történetet hallhatott, melyet szivacsként magába szívott. Az unokáknak is mindig azt tanácsolja, hogy kérdezgessék a szülőket, nagyszülőket, hallgassák meg azokat a történeteket, amelyek szájhagyomány útján terjednek generációról generációra.

Az aratás akkoriban az egyik legnagyobb közösségi eseménynek számított. A péterrévei határ külső részén levő járást 1886-ban mérték ki, akkor osztották szét a területet a parasztok között. Az ősgyepet két pár ökör csak faekével tudta feltörni, a földbe köles, zab és árpa került. Az I. világháború kitörésekor István édesapja tizenhárom éves volt, de férfi munkaerő hiányában a nehéz zsákokat kellett a padlásra cipelnie. 1958-ban már kévekötő aratógéppel folyt az aratás, de sokan még kézzel takarították be a búzát. Az aratógépeket nem mindenki fogadta lelkesen. A munkások nagy része azt hitte, hogy elveszi előlük a kenyeret, és többen is vasat vertek a búza közé, hogy eltörjön a kasza.


Gabonacséplés Gunarason 1937-ben

— Az aratás után behordtuk a gabonát, majd a cséplés következett. A cséplőgépet eleinte gőzkazán, később traktor hajtotta. Vidékünkön a gazda gondoskodott a munkások étkeztetéséről, máshol a cséplőgép tulajdonosa vendéglőst fogadott fel. Mi bárányt vágtunk erre az alkalomra, és abból készítettünk ebédet. Tiszteltük a hagyományokat, templomba is jártunk, imakönyv és Biblia mindig volt a háznál. A szüleim az úgynevezett kötelező iskolát végezték el, de rengeteget olvastak, és nagyon sok könyvünk volt. A szomszédunkban élő családban mindkét szülő írástudatlan volt, ami a gyerekeken is meglátszott. Házi könyvtárunk a mai napig gazdag, gyerekeinket és unokáinkat mindig arra biztattuk, hogy olvassanak minél többet. Tizennyolc éves koromig az olvasás volt a mindenem. Kártyázni nem szerettem, a tanyán pedig nem választhattunk túl sok szórakozási lehetőség közül — mesélte István.

Gunaras múltjával kapcsolatban megtudtam, hogy a falu Moholhoz tartozott, 1945 után csatolták Topolya községhez. A fejlődés a templom építésével indult útjára, a községháza építési munkálatai 1944-ben kezdődtek. A járás felosztása után előbb csak egy sor ház létesült a mai iskolától a falu végéig levő területen, a templom és a községháza felépítése után azonban rohamosan emelkedtek az új házak. Olyan egykori településekről is vannak történetek, amelyek ma már csak az emlékek szintjén léteznek.

— Innen 3 km-re, a Csík-ér mentén létesült a Vizes nevű falu templommal. Akkoriban Szent István király rendeletére tíz falunak építettek egy templomot. Ezt a falut a feltevések szerint a törökök vagy a tatárok pusztították el. Később nem az eredeti helyén, hanem 1 km-rel északabbra, a mohol—kishegyesi és az óbecse—szabadkai út kereszteződésénél alakult újjá. Előbb tanyacsoport, majd országos hírű piac, a nagyvölgyi piac jött itt létre. A településen öt kocsma is működött. Az 1960-as években, amikor az adai határban megkezdődött a tagosítás, a 2 km-rel odébb fekvő Völgyparton telkeket osztottak, és leaszfaltozták a városba vezető utat. A lakosság a tanyákról és Nagyvölgyről behúzódott a falvakba, Völgypartra és Gunarasra. A nagyvölgyi útkereszteződésnél levő fakeresztet három éve felújítottuk, tábori oltárt állítottunk, mely fölé tető került. Évente, úrnapján, misével és szerény ünnepséggel emlékezünk a ma már nem létező településre. Gunaras lakossága a környező községek tanyasi lakosságából tevődik össze. Falunknak nincs külön népviselete, sem étkezési szokásai, mivel a környékről beköltözött emberek hozták a saját viseletüket, szokásaikat. A kisipar a ’60-as években élte fénykorát, amikor több favágó, bognár, kőműves, borbély és egyéb mesterség művelője dolgozott a faluban. Jelenleg élénk a művelődési élet, de a helyi vezetők mellett aktívak a fiatalok és a tűzoltók is. Csak ne fogynánk — tette hozzá keserűen beszélgetőtársam.


Pecze István (Hodolik Boglárka felvétele)

Arra a kérdésre, hogyan lehetne megállítani a lakosság csökkenését, frappáns választ adott, melynek lényege, hogy nem kellene aggódnunk, ha a fiatalok három-négy gyermeket vállalnának.

A család történetének és a falu múltjának megismerése után megtekintettük a helytörténeti-néprajzi gyűjteményt, melyben megszámlálhatatlanul sok tárgy (több mint százötven éves mezőgazdasági kisgépek, eke, fogas, borona, kézigépek, korsók, monogramos téglák, pipák stb.) kapott helyet. A ’90-es években Pecze István fejében egy tájház létesítésének a gondolata is megfordult, a háborús évek alatt azonban ez az álom szertefoszlott. Abban bízik, hogy unokái közül valaki kedvet érez a múlt jelentős darabjának megőrzéséhez és továbbadásához. Mert mottója szerint amit csak lehet, meg kell őrizni a jövő generációi számára.


Tóth Tibor felvétele


Pecze István és Teréz (fotó: Anikó)


Még több kép!▼ 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..