A hetvenen túli úr szerint a beszélgetés az ő esetében szakmai ártalom. A téma rengeteg családot érint, de senki sem akarja, tudja érdemben kezelni. Mert elmulasztottuk az ezzel kapcsolatos következetes, folyamatos nevelést, és most nem tudunk mit kezdeni a jelenséggel. Még szerencse, hogy sokan nincsenek tudatában annak, mi is ennek a jelentősége — elsősorban — az idősek szempontjából.
— Már évek óta rendszeresen olvasom a lapjukat — mondja Mihály, az ősz hajú, rendkívül elokvens úriember. — Bőven van időm, így sokszor azt is megértem az írásokból, amit a felületes olvasó csak futólag regisztrál. Figyelemre méltó a jelenség, hogy egyre több szociális jellegű írás jelenik meg anélkül, hogy a szerző ennek tudatában lenne. De úgy látszik, egyre több problémájuk van a polgároknak, ha már riportokban is beszélnek róluk, anélkül, hogy megneveznék, miről is van szó. Maga is tudja, ha az embernek fáj valami, nem a tudományos elnevezésén gondolkodik, hanem azon, hogyan kellene azt megoldani. Tanügyi dolgozó voltam, azaz vagyok még mindig, mert az ember nem bújhat ki a bőréből. Ha szemtelenkedő gyereket látok az utcán, azonnal közbelépek, és „nevelni kezdek”. Megtörténik, hogy tizenéves kislegény küld el szemrebbenés nélkül melegebb éghajlatra, és hányavetien továbbáll. És sajnos így állunk majdnem minden szociális kapcsolattal…
Egy tanító házaspár egyetlen gyereke vagyok, a szüleim már régen a mennyországban vannak, de én is várom, mikor kerülök sorra. Sosem gondoltam, hogy józan ésszel, aránylag jó egészséggel azt kívánom, hogy érjen már véget az utam. De sajnos így van, pedig olyan kevés kellene, hogy az öregkor se keserítse meg az életet. Azt hiszem, magam miatt nem jelentkeztem volna, de rengeteg idős emberrel találkozom, beszélgetek, és közülük sokan gondolkodnak így, mint én, pedig más-más környezetben nőttünk fel, dolgoztuk le az éveket. Én egy átlagos anyagi helyzetű, középosztálybeli ember vagyok. A tanítóképző befejezése után munkát kaptam, leszolgáltam a katonaságot, megnősültem, a feleségem szült egy kislányt, akit mindannyian körülrajongtunk. A lányom a nyolcadik osztályt fejezte be, amikor a feleségem meghalt. Ketten maradtunk, én nem nősültem újra, olyan kapcsolatom sem volt, amely felzaklatta volna a lányomat.
Eleinte a szüleim segítettek a gyerek körül, de ahogy nőtt, egyre önállóbb lett, és könnyebben vettem az akadályokat. Rengeteget beszélgettünk, terveztük a jövőt, az én nyugdíjas éveimet, amikor majd nagyapaként besegítek nekik a nevelésbe. Lassan elértem a nyugdíjig, a lányom befejezte az egyetemet, férjhez ment, de okleveles jogászként nem kapott olyan munkaajánlatot, amely megfelelt volna az elvárásainak. Így elég gyakran cserélt állást, sehol sem tudott gyökeret ereszteni. A vejem dolgozott, ő volt a család biztos kereseti forrása. Amikor a lányom megszülte az ikreket, elhatározták, hogy egy ideig otthon marad velük. Akkor kezdett dolgozni, amikor a gyerekek óvodába indultak. Persze, a négytagú családnak sosem volt elég a jövedelem, hát megbeszéltük, hogy kiadják a lakásukat, és hazaköltöznek a családi házba. Így is lett — de nagyon rossz ötlet volt. A lányom mindenáron azt akarta, hogy ő legyen a „halljakend”, mindent ő akart intézni. Egy alkalommal elmagyaráztam neki, hogy a normális családokban pontosan tudják, ki kicsoda. Én csak annyit várok el tőle, hogy ha valami fontos döntésről van szó, beszéljük meg, kérjék ki az én véleményemet is, hiszen tapasztaltabb vagyok, talán tudok legalább tanáccsal segíteni.
Ettől kezdve valóban megkérdezte, ha valamit akartak. De higgye el, bármit mondtam, semmi sem volt jó. Először kikérte a véleményemet, majd elkezdett érvelni: „Igen, de…” Meg a magyarázat: „Apa, te ezt nem érted, a te idődben más volt a világ…” De nem csak ez a gond. Bármit csinálok, szerinte mindent fordítva teszek. Nem tudok mosogatni, a zöld kávéscsészéket a pirosak helyére teszem a szekrényben, sosem azt a márkájú árut veszem, amelyet kellene, túlpirítom a vöröshagymát, ha paprikást főzök, egyszóval már semmit sem tudok. Pedig még, hála istennek, magam körül mindent egyedül csinálok, még sosem tettem az asztalra a szemetest a leves helyett… Amikor már nagyon rosszulesnek a megjegyzések, azon gondolkodom, az iskolában miért nem tanítjuk, hogyan kell az idős szülőkhöz viszonyulni, egyáltalán az idősebbekhez. Hiszen mindenkire, aki nem hal meg fiatalon, az időskor vár. Szót akar a lányom fogadni, eleget tenni a kérésemnek, hogy megbeszéljük a családi terveket, de nem tudja ezt kezelni. És erre panaszkodik minden ismerősöm, aki nem akar idősek otthonába menni, mert van saját otthona. Mondtam is a lányomnak a minap: ne kérdezzél semmit, ha már előre tudod, hogy úgysem fogadod el a tanácsomat. Nagyon kilóg a lóláb: megkérdezem, hogy ne legyen szemrehányás, de úgysem fogadok el tanácsot. Hát nem szomorú ez?
