home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Kiégve
Perisity Irma
2017.10.25.
LXXII. évf. 42. szám
Kiégve

Sokat hallottam másoktól erről a családról, az idős asszonyról, aki utolsó erejével is igyekszik összetartani azt, amit családnak nevez. Mindig kitartóan, udvariasan utasított vissza, amikor jelentkeztem, állítván: az ő családja semmiben sem különbözik az átlagtól. Végül mégiscsak sort kerítettünk az egyébként jó hosszúra sikeredett beszélgetésre.

— Én ott hibáztam, hogy eleinte nem tudtam megkülönböztetni a jobb napokat a rosszabbaktól — állítja, és közben kifejezéstelen arccal lapoz a sorba rakott fényképalbumok egyikében. — Keresem azt a családi fotót, amelyen mindannyian rajta vagyunk. Ez nem éppen pontos meghatározás, akkor ugyanis a férjem már régen egy másik asszonnyal élt, így a családi képen rajtam kívül a két szép gyerekem és az édesanyám van, aki élete utolsó néhány évét nálam élte le.

Egy „úri” család egyetlen gyereke vagyok. Nem tudom egészen pontosan meghatározni, miért is voltunk mi úri család. Azt hiszem, a cégtáblának köszönhettük a helyünket a ranglétrán. Édesapám híres szabóüzlete bejáratának ajtaja felett ugyanis ott állt egy jókora, vastag betűkkel kiírt tábla, mely azt hirdette, hogy ott egy úri szabó dolgozik. Gyermekfejjel nekem az első gondolatom az volt, hogy az apám úriember, nem pedig az, hogy úri kuncsaftoknak dolgozik. Mindegy, a lényeg az, hogy valóban egy kicsit másként éltünk, mint a kisváros többsége. Anyám nagyon élvezte, ha vasárnaponként — engem új ruhába öltöztetve — templomba mentünk, mi ketten, a „hölgyek”. Tiszteltek bennünket a szomszédok, az ismerősök. De valójában ez volt az egyetlen jel, melyből arra következtethettünk, hogy mi mások vagyunk. Befejeztem a középiskolát, és alig voltam húszéves, amikor már megkerestem a pénzt, melyre szükségem volt. Ezek voltak életem legjobb napjai.

Alig egy év múlva szerelmes lettem egy néhány évvel idősebb fiatalemberbe, aki szintén egy iparoscsalád egyetlen gyermeke volt. Összeházasodtunk, és egymás után megszületett a két gyerek. Mindig azt hittem, hogy a fiam lesz majd a család oszlopa, mindenki példaképe. Néhány év múlva már saját családi házunk volt, semmiben sem szenvedtünk hiányt. Mindketten dolgoztunk, a gyerekek nőttek. A fiam már középiskolás volt, amikor egy napon az apja bejelentette, hogy egy régi barátnője gyereket vár tőle, ő pedig új családot akar alapítani. És már másnap el is költözött hazulról. A válási folyamat során eleinte követelte a ház értékének felét, de aztán elállt ettől — azzal a feltétellel, hogy ne kérjek tőle tartásdíjat. Így is történt. A következmény pedig az lett, hogy lassan a gyerekekkel is elveszítette a kapcsolatot, hiába figyelmeztettem, hogy egyszer majd megbánja.

Nagy lemondások árán neveltem a két gyereket, miközben senki sem volt, akire támaszkodhattam volna. Apám hirtelen meghalt, anyám pedig képtelen volt az önálló életre, róla is nekem kellett gondoskodnom. Közben a már felnőtt gyerekeim között megbomlott a jó viszony. A fiam mindenáron dominálni akart a családban, azt hiszem, így jutott nála kifejezésre a válás okozta lelki sérülés. Sehogyan sem tudtam őket egymás mellett tartani. Talán ezért is ment a lányom gyorsan férjhez. A fiam is megnősült, lett is két gyerekük, de alig múlt el öt év, amikor is elváltak. És a fiam akkor kezdett el inni. Eleinte még dolgozott itt-ott, később viszont már csak ivásból álltak a napjai. Időközben megromlott anyám egészsége, s hogy ne kelljen egyszerre két háztartást vezetnem, magamhoz vettem. Én még dolgoztam, anyám pedig apám után kapott némi nyugdíjat. A fiam azonban az anyámmal sem tudott kijönni. Egyre többet panaszkodtak egymásra. Ha munka után hazaértem, az volt az első dolgom, hogy igazságot tegyek köztük. A fiam idővel egyre több pénzt vett el anyámtól. Kétszer sikerült őt elvinnem az elvonóba, de mindig újrakezdte az ivást. Egyszer, amikor hazaértem, anyámat a fürdőszobában találtam, a padlón fekve, a fiam pedig „kiütve” hevert az ágyon. Anyám még azon az éjjelen meghalt.

Ezután egyre rosszabb lett a fiammal való viszonyom. A lányom javasolta, hogy költözzek hozzájuk, de nekem nem volt szívem egyedül hagyni a már menthetetlenül alkoholista fiamat. Még annak ellenére sem, hogy egyre agresszívabb lett, és fenyegetőzni is elkezdett. Nem vert, de előfordult már, hogy utánam vágta a lábast, a benne levő paprikással együtt. Egyszer, amikor pénzt kért pálinkára, azt mondtam neki, hogy nincs, keresse meg ő a rávalót. Erre ő azt mondta, hogy nyissam ki a bugyellárist, különben úgy járok, mint a nagymama, aki olyasmit ivott, amit nem kellett volna. Ekkor tudatosodott bennem — habár előtte is gyanítottam —, hogy valószínűleg megmérgezte az anyámat. Hát itt tartunk most. Tudja, nem félek, hogy majd csinál velem valamit. Én már annyit szenvedtem miatta, hogy érzelmileg teljesen kiégtem. Nincs már bennem sem szeretet, sem gyűlölet, sem félelem, sem küzdeni akarás. Legyen úgy, ahogy lennie kell, a sorsot úgysem tudjuk irányítani. Habár úgy érzem, nem érdemlem meg a fiam keze általi halált.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..