— Joseph Biden múltjának megítélése kettős. Egyfelől rendkívül nagy tapasztalattal bír, hiszen negyvenhét éve aktív szereplő az amerikai politikában, ráadásul azon politikusok közé tartozik, akik képesek voltak pártvonalakon átnyúlva is együttműködni kollégáikkal. Másfelől ez gyengeségként is értelmezhető: a republikánusok éppen azzal vádolják Bident, hogy nincs valódi teljesítménye, mivel egy sor szakpolitikai kérdésben változó álláspontokat fogalmazott meg az évek során, míg a demokraták radikálisabb irányzatainak képviselői úgy vélik, hogy csaknem fél évszázadnyi élvonalbeli politizálással a háta mögött Biden nehezen lesz a gyökeres változás arca. Az utóbbi csoportból néhányan még azt is a szemére vetik, hogy a republikánusokkal való korábbi együttműködési készsége is inkább alkalmatlanná teszi bizonyos értékek és álláspontok hű képviseletére. Bidennek az utóbbi hónapokban napvilágot látott egy-egy kijelentése, és felemás kiállása éppen a mögötte meghúzódó demokrata koalíció sokszínűségéről árulkodik. Őt valójában azért indította a Demokrata Párt, mert egyszerűen nem talált jobb jelöltet: a többiek egy-egy ideológiai, gazdasági vagy társadalmi kérdésben igen megosztó nézeteket vallottak, míg Bident hitelesebben el lehetett adni „mérsékelt” politikusként, aki ráadásul „szerethető”, mivel elsősorban furcsa, ámde ártalmatlan nyelvbotlásairól híres.

Csizmazia Gábor

* Mexikó, Kuba (ide számíthatjuk még a közép-amerikai országokat is) kapcsán, illetve a helyi bevándorlás terén milyen változások lehetnek?

— Joseph Biden várhatóan engedékenyebb lenne bevándorlásügyben, mint Donald Trump, amit részben a republikánusörökségtől való elvi elhatárolódás, részben pedig az Obama-adminisztráció során képviselt álláspont politikailag is megkövetel tőle. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a Biden-adminisztráció védelmébe venné az Obama-adminisztráció által életre hívott, a Trump-adminisztráció által pedig folyamatosan (sikertelenül) támadott DACA-programot, mely az Egyesült Államokba illegálisan érkező gyerekek hazaküldésének elhalasztását takarja. Ezzel szemben várhatóan felfüggeszti a Mexico City programot, mely megtiltja az abortusz elvégzését vagy támogatását biztosító külföldi egészségügyi szervezetek amerikai támogatását. A programot még Ronald Reagan elnök vezette be, és azóta a demokrata, illetve a republikánus elnökök rendszeresen felfüggesztik, illetve újraélesztik. Ami a nemzetközi kapcsolatokat illeti, Biden fellépése éppen Mexikó és Kuba esetében lesz érdekes: előbbi azért, mert az Egyesült Államok déli szomszédjának elnöke szokatlanul óvatos volt Biden győzelmének elismerését illetően, ami miatt többen is kritizálták az amerikai demokraták körében, míg utóbbi esetében újra felvetődhet annak az enyhülési folyamatnak a beindítása, amelyet még Obama elnök kezdett el, ám Trump elnök félbeszakított.

* Nagy-Britannia, főként a Brexit után, hogyan fogja összehangolni politikáját az amerikai baloldallal és a Biden-kormányzattal?

— Az amerikai—brit kapcsolat mindig is kitüntetett helyet foglalt el a közös történelmi és kulturális örökség révén. Viszont Boris Johnson inkább Donald Trumphoz áll közelebb, így Biden győzelme a briteknél (ahogy másutt is) lendületet kölcsönözhet az ellenzékben lévő baloldali politikai erőknek, vagy legalábbis határozottabb fellépésre bátorodhatnak, fokozva a kormányra nehezedő nyomást. A politikai-ideológiai rokonszenven túllépve viszont nehéz szakmai kérdésekkel találkozunk, így például az amerikai—brit szabadkereskedelmi megállapodás ügyével, melyre nem biztos, hogy lesz a britek számára kielégítő megoldás függetlenül attól, hogy éppen ki kormányoz. A katonai biztonság terén várhatóan nem lesz gond az együttműködéssel, a britek NATO-ban elfoglalt kiemelt szerepén sem a Brexit, sem az amerikai vagy éppen a brit belpolitikai viták nem változtatnak.

Joe Biden (Fotó: Beta-ap photo/Andrew Hanrik)

* Az Európai Unió kapcsán felmerül a kérdés, hogy az úgynevezett erős államokkal hogyan fog együttműködni a jövendőbeli amerikai kormány, és hogyan tárgyal a kelet-közép-európai tagállamokkal?

— Az általános vélekedés szerint a transzatlanti kapcsolatok európai művelői fellélegezhetnek, mivel Joseph Biden révén egy Európával szemben visszafogottabb retorika és megértőbb gondolkodásmód költözik a Fehér Házba. A helyzet azonban ennél összetettebb. A demokrata politikus elnöki hivatalba lépésére elsősorban Nyugat-Európában várnak, ahogy annak idején az „Obamánia” is inkább nyugat-európai jelenség volt. A közhangulat biztosan jobb lesz, bár ettől még a kellemetlen kérdések maradnak. Donald Trump kommunikációs stílusa és gyakorlata hagyott kívánnivalót maga után, de tartalmi szempontból nem mindig volt helytelen. A legfőbb (immár több évtizedes) amerikai panasz, hogy az európai NATO-tagállamok többsége nem költ eleget saját védelmére, és így inkább az Egyesült Államokra támaszkodik. Ez Barack Obama elnöksége alatt is gond volt, csak a politikai összhangnak köszönhetően kevésbé tették közszemlére. Ráadásul mivel Obama elnök elsősorban az olyan globális kihívások kezeléséhez keresett partnereket, mint a klímaváltozás vagy a tömegpusztító fegyverek elterjedése, Nyugat-Európában több közvetlen együttműködésre nyílt lehetőség. Kelet-Közép-Európa lényegében „eltűnt” Washington térképéről, ám ehhez képest politikai-ideológiai kérdésekben az Obama-adminisztráció feltűnően érdeklődőnek bizonyult. Ezzel szemben a Trump-adminisztráció nem globális kihívásokat, hanem egyes régiókban kibontakozó geopolitikai versenyt látott maga előtt, így a NATO keleti szárnya is újra kiemelt figyelemben részesült. Politikai vonalon ez egy eredményorientált, rugalmasabb amerikai viszonyulást hozott. Ha Joseph Biden kül- és biztonságpolitikai csapata a várakozásokkal összhangban sokat merít az Obama- és a Clinton-éra szakértői köreiből, akkor ismét hangsúlyosabbá válhatnak a politikai-ideológiai kérdések.

* Mindenképp érdemes kitérni arra is, hogy Oroszország, Kína, illetve a Közel-Kelet mire számíthat Biden elnökségétől.

— Stratégiai szinten nem jellemzőek az elnökváltást kísérő éles irányváltások az amerikai külpolitikában. Joseph Biden keményebb fellépést ígérhet Moszkvával szemben, felvetheti a Pekinggel való kapcsolat újragondolásának lehetőségét, illetve újra nekifuthat a Teheránnal köthető atomalkunak. Ugyanakkor ezeket a kapcsolatokat alapjában külső események és hazai szakmai-intézményi apparátusok formálják: Donald Trump csak szavakban lehetett engedékeny Vlagyimir Putyin elnökkel szemben, ám az amerikai szankciók és a kelet-közép-európai katonai elrettentés töretlenül folytatódott, sőt erősödött az elmúlt négy évben. A Kínai Népköztársaság már bonyolultabb kérdés, mert gazdasági vonalon vannak kölcsönös függőségek, ám az amerikai politikai elitben már érezhető egyfajta konszenzus arról, hogy Washingtonnak erélyesebben kell fellépnie Peking ellenében. Az Iráni Iszlám Köztársasággal szembeni újbóli amerikai nyitás elvi kérdés lehetne Biden számára, hiszen az atomalku volt Obama elnök külpolitikai hagyatékának gyöngyszeme, ám közben Trump közel-keleti politikája (beleértve Izrael Állam összekötését egyes arab államokkal) önmagában is nyomot hagy a tágabb térség erőviszonyain, ráadásul Washingtonban egyre kisebb az étvágy a közel-keleti amerikai katonai jelenlét fokozására. Mindeközben Biden várhatóan a szenátusi többséget sem tudhatja magáénak: a külpolitika alapjában elnöki hatáskör, ám tartós politikai változások bevezetéséhez (nem csak a külpolitikában) a szenátus támogatását is élvezni kell.