Ki sokasodó ősz hajszáláról, ki gyermeke növéséről, ki a fák leveleinek hullásáról... ki erről, ki arról jegyzi a móló esztendőket. Én a kalendáriumról. Amely minden évben gyönyörű álmok és vágyak szőtteseként bukkan fel szerkesztőségi terveinkben, aztán, ahogy a nyári ruhánkon fokozatosan kikopik a virágminta, úgy tűnnek el a mi illúzióink is munka közben. Mert nincs pénz, mert nincs idő, mert késnek a kéziratok, mert hiányzik egy kép, egy fontos adat, mert ideges, harapós, zsörtölődő mindenki... Mert fontos, amit csinálunk - csak épp senki sem veszi észre. Az Olvasó asztalára odatesszük, mint minden évben, s aztán felsóhajtunk: na ezen is átestünk, mint Pista bácsi a gereblyén. S már nem is örülünk annak, ami hetekig, hónapokig betöltötte óráinkat, napjainkat.
Igen, nem épp derűs jókedvemben írom e sorokat, de hát van úgy, hogy összecsapnak az ember feje fölött a hullámok, s olyankor az orránál sem lát tovább, nemhogy a fényesebb jövőben higgyen.
A legjobb kalendáriumot (lapot) írtuk meg, mondja, mondogatja szokásához híven a főszerkesztőnk. Csak egy a baj. Nincs benne szenzáció, szaftos pletyka, egetverő botrány, csöpögős limonádé... szóval olyasmi, amit szívesen olvasnak-olvasnának a kereskedelmi tévéadók ,,szenvedélybetegei. Mi a most érő-érlelődő magyar értelmiségiekhez szólunk, vigasztal bennünket a főszerkesztő...
Én meg azt mondom: mindenkihez, aki nem szégyelli múltunkat, s nem tagadja meg jelenünket. Mert a VIII. Vajdasági Magyar Kalendáriumunkban is arra törekedtünk, hogy megtartsuk ,,stílus"-unkat. Hogy átitassuk azzal a szellemiséggel, amely mindannyiunk meg- és itt maradását segítette. Talán ez is egy ,,couleur locale - helyi szín, ahogy Szenteleky Kornél mondaná. Talán van benne egy kis lokálpatriotizmus is. Hűség. Ragaszkodás. Makacs szívósság. Hit... Ugyanakkor Árvaság is. Mély Magány. Szenvedés. Gyötrődés... Szóval mindaz, ami benne van e délvidéki puskaporos levegőben, vér- és könnyáztatta rögben.
Elfogultság? Megint magyarkodás?!
Nem. Csak tükrözés. S aki átesett ilyen orvosi vizsgán, tudhatja, bizony nem épp fájdalommentes kórismézésről van szó.
Továbbadjuk, amit örökségként kaptunk és megőriztünk. Ami jelenünk alapjául szolgált. Jót. Rosszat. S majd a jövendőben derül ki, miként végeztük feladatunkat.
Azt mondják, a Majom éve az idei. S hogy ez az állat(övi jegy) arról híres, hogy minden vészhelyzetben feltalálja magát. Bukfencezik egyet, s máris talpra áll, vigyorogva folytatja útját tovább.
Sok derűre nem volt okunk ebben az esztendőben sem. Csak sokasodtak a bajok, a panaszok. A világban és körülöttünk is. De...
Nemsokára advent. Magunkba kell néznünk. Számvetést kell tennünk. És fogódzót kell találnunk, hogy vidáman várjuk be az új esztendőt. Mert van még feladatunk...
Higgyék el, jómagam is serényen kutatom, hol van az a szalmaszál. S aztán, hogy Radnóti verseit újralapozhattam (halálának 60. évfordulóját készültünk megünnepelni), s ismét elámulhattam óriási erkölcsi nagyságán, az embertelen kínszenvedésben is végtelenül nagy, megrázó hitén, életszeretetén, megtaláltam a mankót: ,,kiálts rám! S fölkelek! - írja néhány héttel halála előtt az Erőltetett menetben.
Legyen ez a nyolcadik kalendárium egy Kiáltás. Minden elerőtlenedetthez.
Vessünk hát mi is bukfencet. Keljünk fel. S haladjunk tovább!