Az oromi adomát Szarvas Erzsébet mesélte el nekem, amikor a helyi kultúrotthonban vele és Pósa Mária helytörténésszel, a Petőfi Sándor Kultúregyesület hagyományápolóival, az oromi vasúti kiállítást készítő kis csapat tagjaival beszélgettem. Lelkesen mesélték, milyen szép gyűjteményt sikerült összehozniuk. Egy jó nagy, alapos takarítással kezdtünk — érkezett a frappáns válasz a kezdeteket feszegető kérdésre, majd elmesélték, hogy Tripolszki Dalibor, a zentai vasúti miniskanzen megálmodója sietett a segítségükre, akit néhány évvel ezelőtt az oromi vasút 130. évfordulóján megalkotott falunapi alkalmi vasúttörténeti kiállítás kapcsán ismertek meg. 

— Felkínálta a segítséget, így jutottunk hozzá egy hosszú vasutas-télikabáthoz, egy öltözet ruhához meg sapkához, kaptunk lámpát, egy régi telefont, illetve a vasút karbantartásához bizonyos eszközöket, két vasúti sínt, melyeket később be is állított a megfelelő lejtésszögbe. Mindet elfogadtuk, elhoztuk, megtisztítottuk. Segített abban is, hogy megtudjuk, az állomáson talált tárgyak mire valók, hogyan hívják szerbül, magyarul. Emellett rendbe kellett tenni az állomásépületet, hiszen magában az épületben csak a hivatalos helyiség van bemeszelve, meg a váróterem. Mi kitakarítottuk a lakást is, ablakokat mostunk, függönyöket raktunk mindenhova. Addig-addig csiszolgattuk, hogy végül nemcsak a várótermet laktuk be, hanem az irodahelyiségeket is, egyik ötlet hozta magával a másikat.

Mária nagyszülei a vasút mellett laktak, a nagyapja parasztgazda volt, aki a jószágokat a múlt század elején itt, Oromon vagonírozta be. Elmondta, hogy 1939-ben született férje rengeteget mesél(t) neki arról, milyen hihetetlen pezsgés volt a vasútállomásnak köszönhetően. Gazdag személy- és teherszállítás folyt akkoriban a faluban, mára ennek már csak az emléke maradt meg, hiszen a vasút melletti szövetkezeti épületeket a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején privatizálták. Erzsébet hozzátette, amióta gyors és biztonságos a vonatközlekedés (2020. november 20-án 13 órakor hivatalosan is átadták a forgalomnak a teljesen átépített, korszerűsített Zenta—Szabadka vasútvonalat), egy bartánőjével megjárta Zentát turistaként, össze sem lehet hasonlítani a korábbi utazási feltételekkel.

— A vasútállomások viszont az egész útszakaszon lehangoló állapotban vannak, mi itt Oromon kivételesek vagyunk, hiszen csak a mi falunkban újították fel az épületet — fogalmaz az asszony.

A vasúti kiállítás létrehozását az öt Tisza menti községet kiszolgáló Zentai Történelmi Levéltár is segítette, gondoskodva a szakmai háttérről.  

— Nagy örömmel fogadtuk Nyilas Mihály államtitkár úr felkérését, hogy a nemrég felújított oromi vasútállomás épületébe készítsünk egy vasúttal, illetve magával Orommal foglalkozó kiállítást. Szabad kezet adtunk a helytörténész kollégáknak, Tari Lászlónak, neki pedig a munka során sokat segített Pósa Mária korábban összegyűjtött képi, illetve szöveges anyaga is — részletezte Fodor István, az intézmény igazgatója. — Mivel állandó kiállításról van szó, az így elkészült pannók a falakra kerültek, s igény esetén további nyelvekkel, angollal, némettel bővíthető a jelenleg magyar és szerb nyelvű anyag.

— A vasút a kezdetek kezdetétől fontos szerepet töltött be Orom életében, olyannyira, hogy létrejöttétől számítjuk a falunk keletkezését is — nyilatkozta Erdélyi Olivér, a falunapot ünneplő Orom Helyi Közössége Tanácsának elnöke. — 1889-ben indult meg a vasúti forgalom, és ezután népesültek be a környező földterületek, alakult ki maga a falu. „A Szabadka—Zenta vasútvonal egyik jelentős megállóhelye a vasút és a Kanizsát Csantavérrel összekötő széles országút metszésében, a mai Oromnál épült meg. Ott, ahol kitérők létesítésére is alkalmas terep volt. A megálló szabadkai oldalára a 6-os, az út és vasút metszése mellé a 7-es számú őrház került… A térségbe érkező vasútvonal az építésén túl új munkahelyek megnyitását is eredményezte. Oromon vasúti kocsikat karbantartó műhely létesült. Ez az 1930-as évek végéig működött. A vasútállomáson meginduló gazdasági pezsgésnek köszönve az állomás tájékán, az iskolánál, illetve a térség más-más pontján, egymáshoz közel egyre több a ház, tanyaépület” — írja Pósa Mária az oromi monográfiában. És ez csaknem száz évig így is maradt, az utasszállítás és a teherforgalom folyamatos volt. Napjainkban a vasútállomásnak már sajnos nincs olyan szerepe, mint egykor, itt ugyanis csak áthalad a teher- és az utasforgalom, de jegyárusítás, illetve sorompónyitás sincs már. Éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy a már meglévő, a közelmúltban felújított állomásépületet megtöltsük tartalommal. Nagy örömünkre a vasúttársaság a rendelkezésünkre bocsátotta az épületet, a zentai levéltár és Magyarkanizsa Önkormányzata is az ügy mögé állt, így a helyi közösségnek leginkább a szervezőszerep jutott. Abban is hatalmas szerencsénk van, hogy olyan helytörténészünk is van Pósa Mária személyében, akinek kisujjában van a falu és környéke, sőt az egész helyi közösség — melyet három település alkot: Völgyes, Újfalu és Orom — története, így azzal sem volt gond, hogy adatokkal, sőt anekdotákkal támasszuk alá a történelmet, és pontos információk birtokában legyünk, ami a vasutat is illeti. A helyi lakosok egy csapata pedig örömmel jött és takarított, szervezte a kiállítást, mégpedig úgy, hogy összegyűjtötte a tárgyakat, régi képeket, mindent, ami a témához kötődik. A kiállítás megnyitását az idei falunapra időzítettük, ám azt tervezzük, hogy a jövőben a turisztikai programkínálatunk rész lesz majd, csakúgy mint a tervben lévő, a szélmalmot és környékét bemutató körút.