A davosi találkozó kevésbé felkapott hírei

Az éves konferencián, melynek a jelentősége évről évre nő, 3000 meghívott vesz részt, közülük 400 politikus, ebből 65 kormányfő, illetve államelnök. Ez érdekes látleletet ad világunk állapotáról. Végzetes elcsúszásra mutat rá, a részt vevő államok aránya ugyanis mindössze az összes állam nagyjából egyharmada, míg a politikusok a meghívottak kevesebb mint egyhetedét teszik ki. Nem politikusokból viszont 2600 van. Vajon ők kit képviselnek, és kik választották meg őket? Nyilván a tőkét képviselik, és nyilván az egyes cégek, tőkealapok küldöttei. Vajon a tőkepiacon is ütközések vannak? És amit a politikában látunk, az csak ennek a fodrozódása? Talán nem túlzok azzal, ha úgy vélem, a davosi tanácskozás nagyobb visszhangot kap, mint az ENSZ Közgyűlésének ülése.

A cégek hatékonyak — az államok nem azért vannak, hogy hatékonyak legyenek

A cégeken belül sokkal kifinomultabb döntési rendszer van, mint amilyen a demokrácia. Az igazgatótanácsokban mindenkinek annyit ér a szavazata, mint amennyit a cég vagy tőkealap tőkéjéből birtokol. Egyeseknek érhet tehát 18 vagy 36 százalékot (erről szóltak a NIS körüli tárgyalások), de van úgy, hogy 51 százalékot is, és az utóbbi esetben maga dönthet arról, hogy milyen irányt vesz a cég, vagy mibe fektet be a befektetési alap. Még fontosabb, hogy a részvényesek a siker esetén az osztalékból is arányosan részesülnek. A cégek és a nagy gazdasági befektetők képesek hatékonyan működni, mert csak egy céljuk van, a profit. Viszont az államok sok olyan, komplex kérdéssel kell hogy foglalkozzanak, amely nehezen megoldható, sok pénzt emészt fel, ezért adósodnak el, és ezért egyre gyengébbek.

A demokráciákban a cégektől eltérően az egy ember — egy szavazat elve kikezdhetetlen, és ennek a módosítása kivitelezhetetlen is, hiszen hogyan lehetne differenciálni egy gyermekgondozási időn lévő anya, egy független gondolkodó, egy közgazdász, egy gyári munkás, egy egyetemi tanár, egy szakmunkás vagy betanított munkás szavazatát. Ezenkívül egy választás eredménye másként hat egy két-, három-, négy- vagy öttagú stb. családra, másként azokra, akik már megoldották az otthonteremtést, és másként azokra, akik nem. Egy választási szavazat másként hat a gyereküket egyedül nevelőkre, és máshogy a viszonylag többet és a viszonylag kevesebbet kereső emberekre. A „részvényesi szavazat”, amikor a tőke dönt, és a „demokratikus szavazat”, amikor az ember dönt, nem ugyanaz. A demokrácia sokkal komplexebb, gazdagabb, de sérülékenyebb. Mindezt a tőke logikája egyszerűen lesöpri az asztalról, és a társadalom nagy csoportjait a társadalmi körülmények dobozaiba kényszeríti, melyek egy cseppet sem kényelmesek. Mindezt a politikusoknak kellene mérlegelniük, méltányossá tenniük.

Az államok kihívásai és lehetőségei

Az államokat sok dolog terheli, és a demokratikusan megválasztott intézményeikkel egy sor kérdésre nem találják, sőt nem is találhatják meg a választ. Mit tenni az emberi dolgokkal, hogyan pénzesíteni a családi élet vagy éppen a magányos élet velejáróit, hogyan kialakítani igazságos iskolarendszert, egészségügyet, ráadásul úgy, hogy ezek humánusak is legyenek? Egyáltalán a humanitás pénzesíthető-e? A tendencia, melyet az államoknál látunk, világos, az eladósodásuk növekszik. Az egykor híres erejű országoknak, pl. Franciaországnak már nagyobb az adóssága, mint amennyi az egyévnyi bruttó összterméke, Olaszországgal már régóta így van, hogy Görögországról ne is beszéljünk. És persze itt van az USA is, melynek szinte kimondhatatlan államadóssága van, több mint 34 ezer milliárd (trillion) dollár. Másrészt pedig a leggazdagabb emberek vagyona 18,2 ezer milliárd dollárra kúszott fel. Persze a megoszlás is érdekes, de úgy tűnik, hogy egy-egy cég vagy pénzalap több pénzzel és ezáltal több hatalommal rendelkezik, mint egy-egy ország. A vagyon már nem az államokban összpontosul, hanem azok felett, mellett, alatt? Nem világos a két dolog viszonya egymáshoz. Érdekes látnunk, hogy pl. Magyarország külügy- és külgazdasági minisztere, Szijjártó Péter egy céggel, a Mercedes vezetőivel tárgyalt a minap. Ez azt is jelzi, hogy kb. egyenrangú felekről van szó. Persze az a politika szemszögéből nem rossz, hogy felismerik az erőviszonyokat, de az erőviszonyok ettől még végletesen eltolódtak. Vajon az államok elhalásánál vagyunk, és a cégek tündöklésénél? A jövőben az államok csupán a cégek kiszolgálói lesznek? Nem tudjuk.

A valódi problémák

A Földön sok rendezendő dolog van, a PET-palackoktól kezdve, melyek mikro- és nanorészecskékre bomlanak, és lassan a táplálékunkba is bekerülnek, a nyomoron és a bűnözésen át a gyerekek és a fiatalok helyzetéig. Ám a nagyon gazdagok a pénzüket a vagyonuk növelésére használják, politikai befolyást vásárolnak vagy kényszerítenek ki egy-egy eladósodott országban; médiumokat vásárolnak és üzemeltetnek; olyan civil szervezeteket (NGO-kat) hoznak létre, amelyek befolyása nagy, de nem a népakarat áll mögöttük, hanem valamilyen érdek. Persze vannak olyan NGO-k is, amelyek a polgárok összefogásával jönnek létre, így ez a szféra nem is átlátható. Azt viszont nagyjából lehet tudni, hogy a világon kb. 700—900 millió ember él az éhhalál közelében, és kb. 2,5 milliárdnyi embernek okoz gondot a mindennapi kenyér. Vajon erről is gondolkodnak Davosban, vagy arról spekulálnak inkább (a grönlandi kérdés mellett), hogy hogyan lehet egyre jobban kihasználni a mesterséges intelligencia lehetőségeit, és milyen üzleteket lehet kötni? Úgy vélem, hogy a háttérmegbeszélés nem így kezdődik: „Ó, ez a grönlandi kérdés milyen borzasztó.” Azt pedig gyanítom, hogy azt a 700—900 millió embert is be lehetne kapcsolni a világgazdaságba, igaz, hogy nem hoznák a legnagyobb profitot, de a nagy cégek és befektetők ebben érdekeltek. Úgy hívják ezt, hogy profitmaximalizáció.

Mégis remélem, hogy a nagyon gazdagok is emberek, és hatással lehet rájuk más is, mint a pénz. El kellene kezdeni szólongatni őket, nem agresszióval, hanem tisztelettel, hátha a jó szó jó válaszokat hozna. A cégek és az államok, strukturális különbségeik ellenére, hatással lehetnek a közjó elérésére, Grönlandon és máshol is.