Ki tartja a mikrofont?

Ki tartja a mikrofont?

December elsejét a Magyar Rádiózás Napjaként tartják számon, mert 1925-ben ezen a napon szólalt meg az éterben a Magyar Rádió első hivatalos adása. Az Újvidéki Rádióban 24 évvel később, 1949. november 29-én indult a magyar műsor. Ebből az alkalomból beszélgettünk Gallusz Lászlóval, az Újvidéki Rádió nyugállományban lévő, de még mindig tevékeny riporterével, a közkedvelt Faluműsor volt szerkesztőjével.

Az ismert újságíró elmondta, mindenkinek jólesik, ha a munkáját észreveszik, de nem szabad csak a vállveregetésért dolgozni. A Faluműsor többször kapta meg a legjobb adásnak járó díjat, Gallusz Lászlót arany plakettel jutalmazta a Vajdasági és a Szerbiai Szövetkezeti Szövetség, dokumentumértékű hanganyagai könyvekben jelentek meg.
Gallusz László több mint negyven évet dolgozott első munkahelyén, az Újvidéki Rádióban. Tudatosan lett rádióriporter, vagy a véletlen műve? — kérdeztem tőle.
— Teljesen véletlenül kerültem az Újvidéki Rádióba, még a rádiózás hőskorában, 1966. december 15-én. Az újvidéki Magyar Tanszéken, amelynek a hallgatója voltam, dr. Ágoston Mihály tanár úr okította helyes, szép magyar beszédre a bemondókat. Miután szólt, hogy az Újvidéki Rádióban bemondókat keresnek, behozta a maga orsós magnóját, az órán felolvastatott velünk, és néhány nap múlva az egész évfolyamról egyedül engem választott ki. Elküldött a hangpróbára, melyen több mint 150-en jelentek meg. Bálint Józsefet és engem találtak alkalmasnak. Meg kell jegyeznem, 1968-tól, a vajdasági magyar televíziózás kezdetétől, a képernyőn is jelen voltam, egészen a 80-as évek végéig, párhuzamosan a rádióval. Híradókat olvastam, vezettem, szinkronizáltam, fordítottam. A hetvenes évek elején át is akartak csalogatni a tévébe.

* Még mindig nem értem, hogyan lett egy bölcsészhallgató-bemondóból agrárpolitikai újságíró, a Faluműsor elismert szerkesztője.
— Azt, hogy rádiós maradtam, az akkori főszerkesztőnek, Vébel Lajosnak köszönhetem. Mivel akkor már kicsit magnóztam, terepeztem is, az volt a feltételem, hogy nem bemondóként akarok megöregedni. Vállaltam azt a kockázatot vagy kihívást, hogy az akkori nagy nevek mellett próbáljak érvényesülni. A belpolitikai rovaton Madarász András és Szajkó Margit dolgozott, a mezőgazdaságin Kizur István, Majoros Péter, valamint Balázs-Piri Gyurka bátyám, akinek nagyon sokat köszönhetek az újságírói énem megformálásában. Ezek között az emberek között kellett megkeresnem az utamat. Anekdotaszámba megy, hogyan kerültem a mezőgazdasági rovatba, Vébel Lajos ugyanis azért jelölte ki éppen ott a helyemet, mivel falusi gyerek lévén a kukoricát meg tudtam különböztetni a búzától. 1975-ben kezdtem, és 33 éven át, egészen a nyugdíjba vonulásomig szerkesztettem a Faluműsort a kollégáimmal.

* Bizonyára érdekes volt, hiszen folyamatosan utazgatott, járta a terepet, ismerkedett az emberekkel.
— Nekem mindig a szívem csücske volt a falu és a tanyavilág, a terepi és az agrárpolitikai újságírói tevékenységben láttam azt a lehetőséget, hogy megnézzem ezeknek az embereknek az életét. Engem nemcsak a vakítóan fehérre meszelt tanyák vagy a bánáti pusztákon romantikusan botjára támaszkodó juhász és a verőfényben legelő nyája érdekelt, hiszen mindez csak külcsín. Azt kutattam, miért roskadoznak, dőlnek össze a tanyák, mi a hiányossága, fogyatékossága az agrárpolitikának. Éppen a hetvenes évek derekán jött be az első nagy nemzetközi támogatás, az úgynevezett zöldterv hitel. Természetesen itt is akadtak visszaélések, nem megfelelő helyre kanalizált eszközök, emberi tragédiákkal, tönkrement családokkal szembesültem, akik képtelenek voltak visszafizetni a pénzeket. Az is emlékezetes marad, hogy az embargós időkben, a kilencvenes években, Pecesor határában szamárral szántott az egyik gazda. Volt olyan időszak is, amikor a kormány holdanként öt liter gázolajról gondoskodott a termelőknek, de még azért is órák hosszat sorban kellett állni. A parasztok a saját zsebükből, feketén vásárolták meg a 2-3 márkás naftát, mert a legnagyobb szégyen mindig is az volt, ha parlagon maradt a föld.
Régen a mezőgazdasággal a szakszervezet, a szocialista szövetség illetékes bizottsága és a kommunista párt is foglalkozott, a vetési tervet vagy az állattenyésztés helyzetét a végrehajtó tanács és a képviselőház is megvitatta. Nem egy ülésen vettem részt, ahol órákon át nyüstölték a különböző témákat. A mai rádiózásban minél több rövid, hangos anyagot kell adni, akkor viszont jelentéseket vártak tőlünk. Az öt-hat órás ülések után a terepi munka szinte felüdülés volt számomra.

* Mostanában a mezőgazdaság kapcsán csak tiltakozásokról, elégedetlenkedésről, útlezárásokról, földmaffiáról hallunk. Lehet-e szebbet, színesebbet, érdekesebbet hozni a terepről, vagy most mindenki siránkozik?
— A legegyszerűbb az elégedetlen embert szóra bírni, mert mindenkinek vannak sérelmei. Arról viszont mindenki hallgatna, miért törhetett elő a földmaffia, hogyan játszhatták át a földeket, hogyan kellett tönkretenni a jó kombinátokat, húsfeldolgozó üzemeket. Az idén az aszályról, pár évvel ezelőtt a magas talajvízről beszéltünk. Nagyon sok termelő tudja, a földnek nem lehet hazudni, vagyis ha nem szántja meg rendesen, esetleg rossz minőségű vetőmagot használ, akkor saját magát csapja be. Nekem jóleső érzés, amikor az észak-bácskai gyümölcsösöket járva látom a rovarcsapdákat, vagy a környezetkímélő növényvédő szerekről beszélgetünk. A termelők ismerik ezeket, de sok esetben nem engedhetik meg maguknak, mert méregdrága a méreg. Nagyon sok falusi és tanyai ismerősöm régen azt mondta a gyerekének, tanulj, fiam, mert paraszt maradsz, manapság viszont az utódok éppen azért tanulnak, hogy a családi gazdaságban dolgozhassanak. Persze, sokan vannak azok is, akik menekülnek a földtől, és meg sem állnak külföldig. Mert az is való igaz, ha nincs szülői háttér, nehezen tud bármibe is belekezdeni a fiatal.

* Mára hatalmasat változtak a rádiózás műszaki feltételei is, hiszen Önnek nyugdíjasként akár be sem kell mennie a szerkesztőségbe, a terepi felvételeket otthon, a számítógépen dolgozhatja fel, és elektronikus posta útján továbbíthatja a kollégáinak.
— A tizenkét és fél kilós Nagra nevű orsós magnóval kezdtem, aztán jött az Uher, ami már tíz kiló alatt volt. Én elég nagy darab ember vagyok, de a törékeny kolléganők is ezeket cipelték. Az első kazettás Sony magnókat a nyolcvanas évek második felében kaptuk, majd jöttek az egyre kisebb memóriakártyás szerkentyűk. Én azonban még mindig meg vagyok győződve arról, hogy a jó riport nem a magnótól függ, hanem a személytől, aki a mikrofont tartja.
 

Címkék: Gallusz László
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink