Hosszú évszázadokig az volt a vezető hatalom, amelyik fenn tudta tartani a hatalmi egyensúlyt (balance of power). A nemzetközi politika mára átalakult, az USA egyeduralma immár néhány iparágra és a hatalmas hadseregére koncentrálódik, mindez azonban nem elég arra, hogy a nemzetek, azaz a föld államai bízzanak benne, felnézzenek rá. Az USA elvesztette azt az erkölcsi tőkéjét, amely a kelet-európai rendszerváltozásokkor, de még húsz éve is megvolt, és amiért a világ lakossága tisztelte és irigyelte.
A nemzetközi politikai erőterek átalakulása
2001-ben, az ikertornyok ledöntésekor még a világ lakosságának nagy része valódi együttérzéssel tekintett az USA-ra. Igaz, hogy voltak országok, mozgalmak, amelyek örültek az USA veszteségének, az óriási többség azonban annak látta az eseményt, ami volt, vagyis lelketlen terrortámadásnak. Mégis már tíz évvel az események után sokak gyanakodva tekintettek az USA politikájára. Nem tetszett mindenkinek Afganisztán megtámadása, az sem, ahogy Oszáma bin (azaz arabosan ibn) Ládent „levadászták”. Majd világossá vált, hogy a Guantanamo támaszponton milyen kegyetlen módszereket használnak (olyanokat, amelyek az USA területén tiltottak, de a támaszpont nem az USA-ban van). Ezenkívül Szaddám Huszeint is kivégeztették, akit azzal a hamis váddal támadtak meg a második öbölháborúban, hogy tömegpusztító fegyvereket gyárt. Kiderült, hogy a háború ideje alatt az amerikai katonák az Abu Ghraib börtönben kegyetlenkedtek. Nem kétséges, hogy bin Ládennek és Szaddám Huszeinnek is hosszú bűnlajstroma volt, de mindkét esetben vitatható a velük kapcsolatos eljárás. Jó lett volna, ha bin Ládent elítélik, és nem különítmény öli meg. Ami pedig Szaddám Huszeint illeti, nem világos, hogy miért nem fogták el és ítélték el az első öbölháború után, még 1990-ben, hiszen már az előtt bűnöket követett el, és akkor még valóban voltak tömegpusztító fegyverei. Elemzők ezt geostratégiai érdekekkel magyarázzák, ám ez nem teszi legálissá és legitimmé azt, ami a második öbölháborúban történt. Végül az USA a nemzetközi joggal is „kifordítom, befordítom” módon bánt, azaz általában az emberi jogok védelmében támadott, miközben ma a területi integritásra hivatkozva támogatja Ukrajnát. Sőt, ez több mint támogatás.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésének megnyitója New Yorkban, 2023. szeptember (Fotó: EPA-EFE/MIGUEL RODRIGUEZ)
Túl sok a dollár, mégis túl sok az adósság
Az USA-nak nincs központi bankja, helyette egy homályos irányítású, részben állami, részben magánbankra támaszkodik a pénzügyi rendszere. A Federal Reserve System foglalkozik a dollárral, azaz ez bocsátja ki a bankjegyeket, és egyre inkább úgy tűnik, hogy már egy ideje fedezet nélkül. Ma már egyre többen gondolkodnak úgy, hogy ne dollárban halmozzanak fel tőkét, hanem aranyban, kötvényekben és más értékpapírban vagy biztonságos portfólióban, ahogy ezt Norvégia teszi.
A világ államai mégsem tudnak leválni a dollárról, mindenkinek van ugyanis belőle valamennyi, és ha valaki kimondaná, hogy a király meztelen, akkor a dollárban felhalmozott érték odaveszne. Vagyis egyelőre az USA pénzügyileg az egyik legjelentősebb állam marad, ám nem az egyedüli lesz, hanem egy a néhány közül. Ma még az USA ki tudja használni a helyzetet, annak ellenére, hogy a tartozásai és hiányai óriásiak. Közben mindenki mást figyel a Világbank (World Bank) és az IMF (International Monetary Fund — Nemzetközi Valutaalap), melyekben az USA befolyása nagy. Egyébként az egész globális Nyugat, de más országok is úsznak az adósságban. Néhány középhatalom esetében (Franciaország, Olaszország) alig hihető, hogy bármikor is kifizetnék az adósságukat. Európában és világszerte nincs pénz a rendes honvédelemre, rendvédelemre, közoktatásra, közegészségügyre, miközben az USA csillagászati összegeket költ fegyverkezésre.
A kihívók?
Azt hiszem, hogy ma és a közeljövőben senki sem szeretne konfliktust, sőt, vitákat sem az USA-val, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora az erőfölénye a hadsereget illetően, de vannak más érdekek is, melyeket az USA nem tart elfogadhatónak. Kína érdekei nem világrengetőek, csupán az ország múltjában fontos szakaszokban nem volt egységes, a legutóbbi alkalommal a XX. század elején teljes függésben volt, és területén az akkori nagyhatalmak érdekövezeteket hoztak létre, és azokat szipolyozták ki. Ezért nem tolerálja Kína, hogy (az egyébként nekem szimpatikus) tibetiekről vagy az ujgurokról tartsanak neki példabeszédet. A kínai vezetőség álma, hogy az országgal egyesítse Tajvant, majd azután is szabadon kereskedhessen mint szilárd egységű ország. Természetesen ez a szabadkereskedelem kínai szempontból értékelendő, mely nem esik egybe még Oroszország érdekeivel sem (a két hatalom Közép-Ázsiában egymás konkurense). Mégis úgy tűnik, hogy jelenleg, az ukrajnai háború óta Kína egyre inkább a nemzetközi „küzdőtér” közepe felé tart, hiszen Kínának van minden résztvevővel élő kapcsolata, és Kína béketerve tűnik a legfajsúlyosabbnak. Az USA egyoldalú politikájával „rátolta” Oroszországot Kínára (és nem beszélnek róla, de Indiára is). Valójában Oroszország a nagyhatalmak és a középhatalmak közötti üres térben van, és az az érdeke, hogy senki ne veszélyeztesse. Ráadásul Oroszország vezetői tudják, hogy a világpolitikai játszmában lemaradóban vannak, ezért reagáltak Ukrajna lépéseire olyan sablonosan, ahogy ezt egykor a cárok idején is tették volna.
India sem akar senkit kihívni, de az, hogy az elmúlt választásokon ismét Modi lett az elnök, azt sejteti, hogy az indiai országos érdekek egyre inkább meg fognak jelenni a nemzetközi politikában. Ma ez abban mutatkozik meg a leginkább, hogy India nagyon jól érvényesítette érdekeit az Oroszországgal való kapcsolatban, az USA-val és Délkelet-Ázsiával is. Az oroszoktól hatalmas mennyiségű kőolajat vásárolt, az amerikaiakkal haditengeri együttműködése van, és éberen figyeli a Dél-kínai-tenger térségét. Tehát, ha elképzelünk egy koordináta-rendszert, akkor ezen Kína és India is közelebb van az origóhoz, ahonnan az erőterek függvényeit manipulálni lehet, mint az USA és Oroszország. Igen ám, de a mérleghintára akkor lehet a legerősebben hatni, ha minél távolabb van valaki a közepétől, ezért ezt a képet is árnyalni kell.
A középhatalmak döntő szerepe
Ebben a „nem egyértelmű” helyzetben felértékelődött a középhatalmak szerepe. Elsősorban a török politikában látjuk, hogy időnként szembefordult az USA-val, sőt, az egykor teljesen az USA-tól függő Szaúd-Arábia is elkezdett önállóan politizálni. A Perzsa-öböl országaiban irdatlan mennyiségű vagyon gyűlt össze, és iszonyú ütemben költekeznek. Az USA politikája viszont „rátolta” Iránt Oroszországra, így ez a két ország ahelyett, hogy a piacokért versengene, egymást segíti (mindkettőnek rengeteg földgáza van). Ezenkívül a sziklaszilárd szövetséges Izrael is a maga útját járja a Hamász elleni háborújában. Blinken amerikai külügyminiszter öt alkalommal járt a Közel-Keleten, de Benjámín Netanjáhú kitart saját politikája mellett, sőt, úgy tűnik, mintha az USA sem tudna hatni rá. Persze nem tudjuk, hogy a háttérben milyen játszmák folynak.
Az afrikai országok közül a Dél-afrikai Köztársaság emelkedik ki, és hatalmas potenciállal bír, ezenkívül Kelet- és Nyugat-Afrikában is van néhány potenciális középhatalom. Pillanatnyilag még nem számítanak olyan súlyos szereplőnek a nemzetközi politikában, de a trendek ebbe az irányba mutatnak. Egyiptomban, mely lényegében véve a Közel-Kelethez tartozik, hatalmas emberi lehetőségek rejlenek, ami az erő, de a veszély forrása is lehet.
Dél-Amerika egyre inkább a saját útját járja, amiből nem azt kell levonni, hogy az USA-nak ne lenne befolyása, de ez a kontinens más irányokban is nyitott.
Délkelet-Ázsiában is hatalmas változások tapasztalhatóak. Indonézia lakossága lassan (néhány éven belül) eléri a 300 milliót. Vietnám és a Fülöp-szigetek is fontos szereplő lesz. Ezenkívül világszerte vannak még ambiciózus tervek a valódi együttműködésről és fejlődésről. Még nem látni, hogy a BRICS+ mivé alakul, de már sokat sejtet.
Az angolszász blokk és a nemzetközi rend újraszerkesztése
Az USA legfontosabb szövetségesei az angolszász államok Kanadával, Ausztráliával (hogy a többit ne is soroljam), ezenkívül Japán és Dél-Korea, valamint az EU-tagok is elvben az USA közeli szövetségesei, de egy ilyen szerteágazó szövetséget nem könnyű összetartani.
Mindezért az USA vezetői számára fontos, hogy kiszámítható nemzetközi rendszer alakuljon ki, ezt még Obama idején megfogalmazták. De azóta sokat változott a kép. Az ukrajnai háborút szemlélve egyre nyilvánvalóbb, hogy azt szörnyű módon, nem törődve az ukrán emberi áldozatokkal, annyi fegyverrel támogatja, amennyi éppen elég ahhoz, hogy háborúban tartsák.
Szerbiát ebben az óriási geopolitikai viharban ismét elővették. Ezért aktualizálták a srebrenicai gaztetteket, és nem a BT, hanem a közgyűlés döntött róla. Ilyen megosztó téma még soha nem szerepelt a közgyűlésen, ez precedens. A genocídium bűntettének (Genocide Convention) megfogalmazása pedig elég sokrétű ahhoz, hogy többféleképp lehessen értelmezhető. A srebrenicai vérengzésről szóló szavazás afelé mutat, mintha a BT fölé helyeznék az ENSZ közgyűlését. A háromórás vita közben úgy tűnt, mintha az ENSZ közgyűlése egy világparlamentté alakult volna át. A világparlamentet illetően már megvan a modell, ez pedig az Európai Parlament, mely az EU struktúrájában nem annyira fontos, viszont előtérbe került azáltal, hogy az EU államai nem mernek szembemenni az USA-val. Az ENSZ közgyűlésének szavazása tehát nagyjából azt mutatta meg, hogy az USA-nak (ezért vagy azért) hány híve van a Földön.
Epilógus — a visszafelé elsült colt?
Május 23-án, New York-i idő szerint 11 óra 22 perc 3 másodperckor, az ENSZ közgyűlésében mindössze 84 ország szavazta meg a Németország és Ruanda, valamint még 15 állam által támogatásával benyújtott tervezetet a srebrenicai népirtásról. Igaz, hogy Szerbián kívül az egykori jugoszláv tagköztársaságokból létrejövő államok mind megszavazták az indítványt, sőt, Szlovénia a benyújtását is támogatta. Mégis az ENSZ szavazásra jogosult országainak jelentős többsége saját látószögéből kiindulva nem támogatta az indítványt (vagy ellene szavazott, vagy tartózkodott, vagy nem is szavazott, azaz nem nyomott gombot). Így ez a szavazás felemás eredményt hozott. Noha nem voltak többségben azok, akik megszavazták, ám a jelenlévők többsége elfogadta a határozatot, így az érvényes. Ha csak a számokat nézzük, akkor a voksolás mindazok kudarca, akik nyíltan vagy titokban a határozat elfogadásáért lobbiztak, vagy nyomást gyakoroltak. Ám az ENSZ szabályai alapján ez egy megszavazott „rezolúció”, ezért nincs sok ok az örömre Szerbiában sem. Mégis a közgyűlés döntései nem kötelező erejűek, így ez a határozat sem kötelezi semmire Szerbiát.
A szavazás következményei beláthatatlanok. Egyrészt Boszniában a szerb entitás békés úton akar kiválni, és bejelentette, hogy megteszi az első jogi lépést ebben az irányban. Oroszország pedig Leningrád náci blokádját kezdte feszegetni. Ebben a pillanatban tehát a világ helyzete még kevésbé kiszámítható, mint az ENSZ közgyűlésének szavazása előtt.
Egy azonban biztos, immár nem az USA ül a mérleghinta közepén, vagyis nem tudja kontrollálni az összes neki fontos kérdést, akármilyen perspektívából is nézzük a nemzetközi közösség államait.
