— Azt mondják, hogy az ember az anyanyelvét és a kerékpározást sohasem felejti el — mondja elmélázva a vendégem. — Ne haragudjon, ha beszéd közben néha időre lesz szükségem, hogy megtaláljam a megfelelő magyar kifejezést. Mert a fenti megállapítás sajnos nem fedi teljes egészében a valóságot. Az anyanyelv is beszédben él, és ha nem használjuk, idővel a szavak elszürkülnek, majd eltűnnek az emlékezetünkből. 1956-ban, amikor októberben kitört a forradalom, hétéves voltam, alig kezdtük meg az iskolaévet, első osztályba indultam. Hiába mondanám, hogy világosan emlékszem azokra az időkre, nem volna igaz. Azt sem értem még fel ésszel, milyen az életünk, az sem tudtam, ki ül a nyakunkon. Csak arra emlékszem, hogy mindig azt mondták a szüleim, vigyázzunk a szánkra, ne beszéljünk házon kívül arról, amiről otthon. És arra is emlékszem, hogy mindig és mindenkitől féltünk, de azt már nem tudom, miért. Mindazt, amit az eseményekről tudok, amit már felnőtt fejjel megérthettem, a szüleimtől, a körülöttünk élő, ugyancsak a világba menekült szomszédoktól tudtam meg. Mert bizony sokáig még a nemzetközi hírközlők is óvatosan bántak az események megnevezésével.

Arra emlékszem, hogy a menekülésünket megelőző néhány estén rokonok, szomszédok is jelen voltak, és a felnőttek összedugott fejjel suttogtak az öreg éjszakába. Vasárnap volt, amikor este kiosontunk a lakóépületből. Jeges, hideg szél fújt, anyám a kétéves húgomat bebugyolálta egy babapokrócba, még sálat is tett rá, hogy ha felébred, ne csináljon nagy zajt. Egy teherkocsi várt bennünket az utca végén, gyorsan bemásztunk, és elindultunk. Már hajnalodott, amikor a sofőr felemelte a sátorlapot, segített leugrálni, valamennyiünkkel kezet fogott, sírt is közben, és szerencsés utat, új hazát kívánt. A lassan ébredő hajnal homályában szőlőskerteken át lopakodtunk. Nagyon izgalmasnak tartottam a menetelést, és szorosan kapaszkodtam apám kezébe. Itt jártunk valahol Horgos körül. Persze, a határon voltak karaulák, azokban fegyveres határőrök, de senki sem bántott bennünket. Azt sem tudtuk, mikor léptünk jugoszláv területre, a hangos kutyaugatást szelíd férfihang csitította: lábhoz, gyorsan hozzám. Egy kalapos bácsi jelent meg a virradatban, és a kutyák után küldte a csapatot, melyben kilencen voltunk. Petróleumlámpával megvilágított meleg helyiségbe értünk, ahol először a hársfatea mézédes illata csapott meg, és nem tudom, miért, hangosan sírni kezdtem. A helyiségben ágyak, lavórok, meleg víz volt. És a forró tea.

Amikor felébredtünk, a vendéglátó, a kalapos István bácsi elmondta, hol vagyunk, hogy a falu határ menti része fel van készülve a menekültek fogadására, és hogy Palicson van menekülttábor megfelelő jogi szolgálattal, ahol jelentkezni kell, ha megpihenünk, és ott majd megmondjuk, Európa vagy a világ mely országába akarunk kitelepülni. A többi már az ő dolguk. Két napig voltunk a tanyán, mert nem tudtak mivel Palicsra szállítani bennünket. Én árnyékként követtem a kalapos bácsit, mentem vele az istállóba, amikor megfejte a három tehenet, és nekünk, a három gyereknek kék pöttyös bögréből adta a meleg tejet. Az istálló ajtaja felett lógott egy fából faragott lópatkó. A kérésemre a bácsi levette, de olyan ügyetlenül fogtam meg, hogy kiesett a kezemből, és kettétört. Sírni kezdtem, de azt mondta, azért tört el, hogy elfelezzük. Az egyik fél az enyém, a másik az övé. Majd ha visszajövünk, összeragasztjuk.

A mi csoportunk Ausztráliába került. A szüleim ott nyugszanak, ott álmodják örök álmukat arról, hogy egyszer hazajönnek. Én először 2000 karácsonyán tértem haza. Egy teljesen ismeretlen, más országba, ahol akkor már hangosan is ki lehetett mondani, hogy rengeteg magyar igazságtalanul vált hontalanná, futott félelmében 1956-ban a muszkák elől. Most második alkalommal vagyok itt, két hónap múlva megyek itthonról haza. Vár rám a feleségem, a két lányom és a fiam meg a négy unoka. Az akkori kilenc menekültből kialakult egy kis közösség, mely a magyarok történelmét, örökös harcát a haza szabadságáért már csak könyvekből, menekült magyarok szomorú naplóiból ismeri, melyeket minden csütörtökön forgatunk a más-más család otthonában megtartott „magyar napon”. És ilyenkor „honvágyriogatóként” olvassuk mindazt, amit tudnunk kell magunkról. Mert ne feledjük, a hazájából, a házából soha egyetlen ember sem fut világgá ok nélkül. De az okot sajnos még sok évtizeddel később sem mindig kívánatos megnevezni.