Batthyány Lajos Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke
1807. február 10-én Pozsonyban született. Édesapja gróf Batthyány József, édesanyja Skerlecz Borbála volt. Apja korán meghalt, ezután a családi birtokon házitanító tanította, később anyja Bécsbe küldte a Klinkowström-féle nevelőintézetbe, amelyet 16 évesen fejezett be. Ezután kadétként Olaszországba ment, ahol a Miklós-huszároknál hamarosan hadnagyi rangot ért el. Ekkor komoly tanulmányokba kezdett, Zágrábban jogot hallgatott, s ott e tárgyból sikeres vizsgát tett. 21 éves korában nagykorúsíttatta magát, elhagyta a katonaságot, és átvette apai örökségét.
1830-ban a főrendiház tagja lett, e minőségében jelen volt a koronázási országgyűlésen, majd később az 1832-1836-ikin már jelentékeny szerepet töltött be mint az ellenzék vezére. Már a harmincas évek elején azok közt volt, akik a lónemesítést, majd általában az állattenyésztést a lóversenyek rendezésével kezdeményezték, és ezzel megvetették a magyar gazdasági egyesület alapjait. Széchenyi István gróf példájára felkarolta a selyemhernyó-tenyésztést is, e célból saját birtokán több mint 50 000 eperfát ültetett. Ez idő tájt alakult meg az ő közreműködésével a Vas megyei szombathelyi gazdasági egyesület, 1843-ban pedig az ő elnöksége alatt a cukorgyár-egylet.
Az 1840 és 1844-iki országgyűlésen a főrendi szabadelvű ellenzék vezéralakja volt. Részt vett az ipar színvonalának emelésére létesített országos magyar iparegyesület szervezésében is, itt került először közvetlen kapcsolatba Kossuth Lajossal, aki az egyesület igazgatója volt. Kossuth neki köszönheti 1847-es országgyűlési követté történő megválasztását. Országgyűlési beszédei és írásai a korabeli naplókban és politikai lapokban találhatóak. A cukorrépa-termesztésről szóló szakszerű írása a Magyar Gazda című folyóirat 1842. évfolyamának második számában jelent meg.
Batthyány Lajos 1848-1849-iki parlamenti és politikai szerepe eléggé ismert. A császár 1848-ban az első magyar minisztérium megalakításával bízta meg, ő az 1848. március 23-i ülésen olvasta fel miniszterei jegyzékét. Lamberg Ferenc Fülöp 1848. szeptember 28-i felkoncolása után Bécsbe utazott, és miniszteri megbízatását visszaadta a császárnak. Lemondott egyszersmind országgyűlési követi tisztjéről is, és visszavonult a magánéletbe. E perctől azonban, immár közpolgárként engedett a honvédelmi bizottmány parancsának, fegyvert fogott mint közkatona Theodorovich tábornok ellen Vidoss József seregében Vas megyében, ahol azonban leesett lováról, és súlyosan megsebesült a karján.
Felgyógyulása után újra országgyűlési követté választották, s 1848. december 31-én ő tette azt az indítványt az országgyűlésen, hogy Windischgratzhez, s ha lehet, Olmützbe a császárhoz küldöttség menjen békét kötni. å maga is a küldöttség tagja volt, de nem sikerült remélt céljukat elérnie. Néhány napig fogva tartották, majd szabadon engedték. Visszautazott Pestre, ott 1849. január 6-án újra elfogták, s a budai laktanyába zárták. A magyar seregek közeledtével Pozsonyba, Laibachba, Olmützbe, s a főváros visszafoglalása után ismét Pestre hozták, ahol felségsértés miatt kötél általi halálra ítélték. Ezt az ítéletet később kegyelemből (és a nyakán a maga által vágott seb miatt) golyó által való kivégzésre módosították, s október 6-án kivégezték.
Holttestét a pesti ferencesek templomának kriptájában helyezték el, majd 1870. június 9-én a nemzet gyásza mellett átvitték a Kerepesi úti temetőbe, ahol a főváros által emelt mauzóleumban temették el.
(in: Magyar Wikipédia)