Amikor a Fiat leányvállalata Kragujevacon megkezdte a Zastava 10-esre „átplecsnizett” Puntók összeszerelését, a vasmű éppen agonizált. Az amerikai tulajdonos sem tudta nyereségesen működtetni, mivel a válság lenyomta az acél árát. Számos elismert közgazdász publikálta annak idején a témával kapcsolatos véleményét, illetve sokan megjegyezték: tűrhetetlen, hogy az amerikaiaktól 1 dolláros jelképes áron visszavásárolt vasmű fenntartását állami pénzből kell kisegíteni. Be kellene zárni, felszámolni, hiszen alaptalan az az elképzelés, hogy a vas és az acél országa lehetünk. Elemzésekben taglalták, hogy semmilyen gazdasági logika nincs egy olyan vasmű fenntartásában, amely az ércet és az olvasztókemencék fűtőanyagaként használt kokszot is importálja. Mintegy 5000 alkalmazott és a vasmű gazdasági tevékenységéből élő nagyjából 20 000 ember egzisztenciája vált kérdésessé, amikor is megjelentek a kínaiak. A világ acéltermelésének már több mint a fele kínai érdekeltségű üzemekben valósul meg, vagyis az ázsiai országnak igen nagy a befolyása a világpiaci folyamatok alakítására. Emellett pedig megvan a termelés szervezéséhez és az értékesítés koordinálásához szükséges tudása, tapasztalata, továbbá a korszerűsítésre és a fontos fejlesztések elvégzésére hasznosítható tőkeereje.

Egyelőre tehát úgy látszik, hogy a szendrői vasmű sikertörténet — ellentétben azzal, amit a szakemberek két éve állítottak a jövőjével kapcsolatban. A Fiatban viszont éppen más a helyzet. Az ország legnagyobb exportőre már korábban is küszködött nehézségekkel, a munkások sztrájkja tehát csak következmény, avagy hab a tortán. A jövő minden szempontból bizonytalannak tűnik. Az FCA kivitele az utóbbi években rendre meghaladta az egymilliárd eurót. 2016-ban 1,07 milliárd euró értékben exportált, ám ez az eredmény 9 százalékkal elmaradt az előző évitől. 2017 májusáig a vállalat kivitele 382,2 milliót tett ki. A sztrájkoló dolgozók magasabb bért és jobb munkafeltételeket követelnek.

A vegyes vállalat részaránya az ipari termelésben 2,5 százalék, GDP-arányosan pedig 1-1,5 százalék. A béralkudozás közben vált szélesebb körben is ismertté, hogy noha az állam 2016-ban 3,78 milliárd dinárral támogatta az üzemet, a bérköltség csak 2,78 milliárd dinárt tett ki. A Fiat a korábbi megállapodások értelmében nem fizet személyi jövedelemadót a munkások után, akiknek egyébként a továbbképzését is az állam fedezte. Emellett pedig a vállalat — a költségvetés terhére — egyéb támogatásokat is élvezhetett. A szerb köztársasági elnök, azaz a korábbi miniszterelnök az esettel kapcsolatban elmondta, a Fiat valóban részesült 3,78 milliárdos támogatásban, de az erről szóló szerződést 2012-ben az akkori demokraták vezette hatalmi koalíció miniszterelnöke írta alá, az állam tehát csak teljesítette a kötelezettségeit. A sztrájk miatt három hétig szünetelt a termelés, ami valószínűleg rontott az ország gazdasági mutatóin. A Fiat vegyes vállalatként öt évvel ezelőtt mintegy 3500 dolgozóval kezdte meg a működését, és akkor minden megnyitott munkahely után 10 000 eurós állami támogatást is kapott. Jelenleg már csak 2800-an dolgoznak, és további 300 ember elbocsátásáról is lehet már hallani, illetve arról is, hogy a Fiat jövőre kivonulna Szerbiából.

A Fiat és a vasmű esete számos tanulsággal jár a jövőre nézve. Érdekes kérdés, hogy a liberális kapitalista felfogás hogyan tudja majd egyszerre megmutatni a két különböző arcát. A szépet, mellyel dicsekedni is lehet, és a kevésbé vonzót, melyet jobb nem látni. Mindenesetre akár még szerencsésnek is érezhetjük magunkat, hogy legalább az egyik esetben a szebbik arcát mutatta meg...