home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Két otthon ellenére — idegenben
Perisity Irma
2018.08.15.
LXXIII. évf. 32. szám
Két otthon ellenére — idegenben

​​​​​​​Az általános kilátástalanságban a kettős állampolgárság arra is lehetőség, hogy a bátrak megfordítsák szekerük rúdját a nagyvilág felé.

De a balszerencsések számára sokszor még ez a lehetőség is elérhetetlen álom marad — fiatal beszélgetőtársam szerint pedig családja a kevésbé szerencsések közé tartozik.

— Középiskolás koromban kezdtem olvasni a rovatot, mert már gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy valamilyen humanitárius foglalkozásom lesz — mondja nehéz sóhajtás közben a fiatalasszony. — Azt hittem, szociális munkás leszek, de sajnos semmi sem lett az egyetemi tanulmányokból. Ahogy idősödök, lassan megértem, hogy ez számomra már a kezdet kezdetén elérhetetlen álom volt, hiszen a családban csak az apám dolgozott, és öten vagyunk testvérek — természetes, hogy nem jutott pénz a továbbtanulásra. Belenyugodtam, és most úgy élem ki a segíteni akarást, hogy emberi sorsokról olvasok, gondolatban sikerrel oldom meg a nehézségeiket, miközben a saját családomban sehogyan sem tudom jó irányba terelni a dolgokat. Rengeteg fiatal ismerősünk van, aki megpróbálkozott a külföldi érvényesüléssel. Sokaknak sikerült, viszont sokan vannak olyanok is, akik lehajtott fejjel tértek vissza, és újrakezdték a nulláról, miközben azt bizonygatják, hogy a külfölddel kapcsolatos pozitív hírek hazugságok. Persze akinek sikerül, az nem jön vissza, így csak a rossz híreket halljuk.

Huszonkét éves múltam, amikor férjhez mentem, és két év alatt született két aranyos kislányunk. A férjem rendkívül nyugodt természetű, jó lélek, aki azt hiszi, hogy a világon csak jó emberek vannak. Mivel nem tudtuk megoldani a lakáskérdésünket, néhány hónap albérlet után az ő szüleihez költöztünk — a férjem legénykori szobájába. Hát, az élet nem volt éppen felhőtlen, ám az anyósom néha vigyázott a kislányokra, így én is dolgozhattam. Mindent meg is tudtunk oldani addig, amíg a férjem felmondást nem kapott a magánszektorban. Persze, magyarázat és az utolsó két havi fizetése nélkül. Egy ideig tűrtük anyósomék állandó prédikációit, hogy meddig akarunk rajtuk élősködni, de aztán a férjemnél betelt a pohár, és karácsony előtt ismét albérletbe költöztünk. Neki megvolt már a másik ország állampolgársága is, úgy határoztunk hát, hogy megpróbál külföldre menni. Mindkét lány nagyon apás, az elválás nehéznek tűnt, ám valamit tenni kellett, hogy haladni tudjunk legalább egy lépést előre. Hollandiában dolgozik egy ismerőse, ő talált neki munkát. Nagyon nehezen viseltem az egyedüllétet, ráadásul anyósom fizetett egy szomszédnak, hogy minden lépésemet kísérje. Meg volt ugyanis győződve róla, hogy én küldtem a fiát külföldre, mert szabad akartam lenni.

A férjem még meg sem melegedett az új hazában, az anyja már úgy keverte a dolgokat, hogy közel álltunk a váláshoz. Nehezen viseltem a történteket, idegösszeroppanást kaptam, és mintegy három hónapos kórházi kezelés várt rám. Az albérletet nem tudtam fizetni, a férjem sem tudott még jelentősebb összeget küldeni, mert az ottani lakásra három havi bért előre ki kellett fizetnie, amire ő is kölcsön kért. A szüleim vették magukhoz a lányokat, és a kórházból én is hozzájuk mentem. A férjemnek idővel sikerült annyi pénzt küldenie, hogy a gyerekekkel ki tudtam hozzá utazni. De egy hónap ottlét után közölték vele, hogy el kell hagynunk az országot, mert ők nem ismerik el az utána megkapott állampolgárságomat. Haza kellett térnünk, pedig a férjemnek valóban jó kilátása volt az érvényesülésre. Egy ideig itthon kóvályogtunk cél nélkül, talán az olvasó el sem hiszi, de akárhol kopogtattunk munkahely reményében, mindenhol elutasítottak bennünket. Némelyek még azt is hozzátették: mi az, kinn nem kellettetek senkinek, hát ismét jó volna itthon? Megalázó, embertelen hozzáállás, de ha a gyerekeid éhesek, nem lehetsz nagyon válogatós.

A férjem egyik iskolatársa Németországba él már öt éve, ő dobott nekünk mentőövet: meghívta a páromat. Kapott is munkát, egy munkásszállóban él, én pedig várom, hogy lakást találjon. De nagyon nehézkesen halad az egész. Szégyellek arról beszélni, milyen kilátástalan a helyzetünk, mennyire szegények vagyunk. Ez nem emberhez méltó! Ne kérdezze, hogy tíz hónap alatt hány beszélgetésen voltam, hányszor kérdezték meg tőlem, akarok-e valamelyik párt tagja lenni. Hiába mondom, hogy én csak dolgozni akarok, felnevelni a két lányomat, és együtt élni a férjemmel, akit választottam. A minap egy Olaszországban élő ismerősünk javasolta, hogy a gyerekekkel utazzak oda, valami munkát majd találunk, amíg a férjem nem rendezi az ügyeket. A jövő héten megyek a lányokkal Olaszországba, ott maradhatok fél évig. Addig talán sikerül a férjemnek lakást találnia. Tudja, engem sokszor a sírás fog el, ha arra gondolok, hogy nekünk valójában két hazánk is van, mégis egy harmadikban kell meghúznom magam, amíg a formaságok el nem rendeződnek. Mondja, hogy neveljem a lányaimat hazaszeretetre, mi az, ami miatt fájó szívvel kellene búcsúzniuk tőle? Én azt hiszem, elég volna nekünk egyetlen állampolgárság is, csak egy olyan állam kellene hozzá, ahol mindenkit emberszámba vesznek.


A nyitókép illusztráció   

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..