* Kétnyelvű családban nőtt fel. Hogyan vigyáztak arra, hogy a két nyelv ne keveredjen egymással, egyik se roncsolódjon?

— Ez nálunk nem okozott gondot, édesanyám ugyanis, aki szerb ajkú volt, sohasem tanult meg magyarul, így vele és a belgrádi nagymamámmal, rokonaimmal csak szerbül kommunikáltam. Az apai nagyszüleimmel — akikkel egy háztartásban éltünk — viszont csak magyarul értekeztem, mert ők meg, tekintettel arra, hogy egy homogén, magyarlakta, dél-bánáti falucskában laktunk kilencéves koromig, nem jól beszéltek szerbül. Most így, visszatekintve, egy kicsit komikusnak találom a helyzetet, mert amikor a család együtt volt, a nagyszüleim magyarul szóltak, kérdeztek, édesanyám pedig szerbül válaszolt nekik, s ez nekem akkor fel sem tűnt, természetesnek hatott, mivel tökéletesen megértették egymást. Az édesapámmal, amikor a mamám nem volt jelen, szintén csak a magyar nyelvet használtuk.    

* A gimnáziumban fordítói szakon tanult. Melyik volt vonzóbb és melyik volt nagyobb kihívás: a szerből magyarra vagy a magyarról szerbre fordítás?

— A középiskolában sajnos nem volt módunkban magyarról/magyarra fordítani, a viszonylat a szerb — idegen nyelv volt. Viszont nagyon hasznos volt a képzés, mert sok mindent megtanultam a szerb nyelvtanból. Az általános nyelvészeti órákon pedig olyan dolgokat tanultunk, amelyeket később az egyetemi tanulmányaim során tudtam kamatoztatni. Ezenkívül fordításelméleti ismeretekre is szert tettem, s ez megalapozta a további érdeklődésemet. Még egy nagyon fontos készséget elsajátítottam ott, a gépírást. Amikor a ’80-as évek végén bevezették a számítógépeket, gond nélkül tudtam vakon használni a billentyűzetet.

* Miért választotta a szerb nyelvű tanulmányai után a Magyar Tanszéket?

— Nem volt olyan egyszerű a döntés. Előbb történelemre szerettem volna iratkozni (akkoriban az ókor foglalkoztatott), de úgy éreztem, hogy a középiskolai tanulmányaim során nem kaptam olyan átfogó képzést történelemből, amely megalapozta volna a továbbtanulásom. Maradtak tehát a nyelvek. Az angol nem vonzott különösebben, olyasmivel szerettem volna foglalkozni, ami nagyon közel áll hozzám, így a szerb és a magyar nyelv között vacilláltam. Bár a középiskolát szerbül végeztem, mégis úgy döntöttem, hogy a kétnyelvűségemet a legjobban a Magyar Tanszéken tudom majd kamatoztatni. Jó választás volt, sohasem bántam meg. Tekintettel arra, hogy itt a tanári és a fordítói szakot is befejeztem, pályámat fordítóként kezdtem, majd az egykori Hungarológiai Intézetbe kerülve kontrasztív nyelvészettel foglalkoztam. Mondhatom, hogy ezt a kutatási területet azóta is a szívügyemnek tekintem.

* Műfordítással nem foglalkozott?

— A szó szoros értelmében eddig még nem, nem fordítottam ugyanis szépirodalmat, de közvetetten mégis foglalkoztam a lefordított művekkel, mégpedig a fordításkritika révén. Tantárgyaim között a fordításelmélet és a fordítástechnika is szerepel, tehát azokat az átváltási műveleteket tanítom, amelyeket a fordító fordítás közben használ. 2017-ben megjelent egy fordításkritikai kötetem is, mely kétnyelvű tanulmányokat tartalmaz, és melyben a hangsúly nem a fordítások elbírálásán van, hanem éppen a fordítók által foganatosított műveleteket elemzem. De ami késik, nem múlik. Remélem, hogy nyugdíjba vonulásom után lesz időm irodalmi műveket is fordítani.

* A szakfordításban is kipróbálta magát. Ennek milyen nehézségei és szépségei vannak?

— Mondhatom, hogy egyrészt nehezebb szakszövegeket fordítani, mert a fordítónak a szakterületekhez is értenie kell, és mi alapjában véve mégis filológusok vagyunk, egy kicsit távol áll tőlünk a szakterminológia, a szaknyelvre jellemző egzakt fogalmazási mód. De ha valaki veszi a fáradságot, hogy elmélyedjen egy-egy szakma sajátos nyelvezetében, akkor sokszor rutinszerűen tudja végezni ezt a munkát. Az biztos, hogy a szakfordító keze fokozottan kötve van, nem élhet a szöveg adta lehetőségekkel, mert a pontosságra, szabatosságra kell törekednie. A produktivitás, teljesítőképesség szempontjából a tapasztalt fordítónak könnyebb dolga van. Én fordítói munkám során a tartományi, majd a városi hivatalos lapot fordítottam magyarra, társadalmi-politikai és jogi szövegeket. Itt az a gond, hogy nemcsak a jogi fordulatokat kell jól ismerni, hanem még nagyon sok más szakterülethez is értenie kell a fordítónak. Mivel a tartományi képviselőházi rendeletek nagyon szerteágazók lehetnek, így pl. a területrendezés, a közigazgatás, az egészségügy, a szociális védelem, a vízgazdálkodás, a mezőgazdaság, a turizmus, a közlekedés stb. tárgykörébe tartozó szövegekről van szó, mindegyik terminológiáját ismernie kell.

* A Magyar Tanszék tanáraként mi a tapasztalata, mennyire beszélik az egyetemisták a szerb nyelvet?

— A tapasztalatom, sajnos, nem mondható pozitívnak. Egykor, egészen a múlt század ’80-as évei végéig ezen a vidéken a lakosság többnyire két-, sőt háromnyelvű volt. A szerbek is megtanulták a nemzeti kisebbségek nyelvét, mert ez természetesnek számított, a magyarok is tudtak szerbül (meg még németül, szlovákul vagy románul). Intézményes keretek között folyt a nyelvek fakultatív oktatása. Később azonban, ahogy megszűnt a környezetnyelv tanítása, a szerbek már nem tanultak magyarul, s úgy tűnik, egyfajta ellenreakcióként, a magyarok sem szívesen tanultak szerbül. A szerb nyelv kötelező tanulásának sikertelensége nyilván az elavult tantervekben és tankönyvekben keresendő, valamint a szerbnyelv-tanárok közönyösségében, de a szülők motiváló hatása is fokozatosan elmaradt. Ezt a folyamatot már nagyon nehéz visszafordítani, időközben a kettős állampolgárság lehetővé tette a nagyobb mértékű elvándorlást, így a vajdasági magyar diákok nagyrészt Magyarországon folytatják tanulmányaikat. Pedig ha jobban beszélnék a szerb nyelvet, lehet, hogy itt is tudnának boldogulni, sikeres karriert befutni. Hallgatóink Újvidéken sem tudják kihasználni a város nyújtotta számos lehetőséget. A kollégiumban is csak magyarul beszélnek egymással, nincsenek arra utalva, hogy gyakorolják a szerb nyelvet. A legutóbbi akkreditációval elértük, hogy a szerb nyelvet az órákon kezdő szinttől tanulják, és hogy a kommunikáción legyen a hangsúly. Eddig a tapasztalatok jónak bizonyultak, majd meglátjuk, mi lesz a végső kimenetel.

* Milyen ötlet vezérelte a Frazeológiai szótár elkészítését? Mesélne a munkafolyamatról?

— A frazémaszótár megírásának gondolata már akkor megszületett, amikor a tanszékre kerültem. Mentorom, Papp György tanár úr vetette fel a kérdést, amikor egy alkalommal a két nyelv frazémáiról beszélgettünk. Gyermekkorom óta intenzíven használom mindkét nyelv frazémakincsét, és már korán felfigyeltem arra, hogy vannak azonos szerkezetű szólások a két nyelvben, de olyanok is, amelyeket nehéz megfeleltetni. Az utóbbi két évtized során több frazeológiai tárgyú tanulmányt is megjelentettem, de a konkrét indíttatást a terv megvalósítására a magyar—szerb középszótáron folyó munkálatok adták, pontosabban annak a projektumnak a mellékproduktumaként jött létre. Ezért van az, hogy a kiindulónyelv a magyar volt. 2019-ben kezdtem hozzá a munkához, és folyamatosan napi tizenöt-tizenhat órát dolgoztam rajta, négy éven keresztül. Előbb a kiindulónyelvi korpuszt kellett kialakítani, ezt Forgács Tamás és Bárdosi Vilmos frazeológiai szótáraiból merítettem. Kezdetben a szólások stílusértékét és csoportnyelvi voltukat nem tartottam szükségesnek feltüntetni, de csakhamar úgy döntöttem, hogy utólag mégis a használati körükre vonatkozó minősítést is jelölöm, tekintettel arra, hogy bármennyire is igyekeztem a kontextuális, illetve pragmatikai mozzanatot is közvetíteni, a célnyelvben nem mindig állt rendelkezésemre hasonló stílusminősítésű, ekvivalens megoldás, ezért a semleges megfeleltetés során teljes mértékben elveszne a forrásnyelvi frazéma stílusértéke, ha azt valamilyen módon nem jelöltem volna. Utána következett a korpusz szerb nyelvű megfeleltetése, mely során nem támaszkodtam csupán a személyes nyelvismeretemre és tapasztalatomra, hanem minden esetben a szerb frazeológiai szótárak oldalain, a célnyelvi frazeológiai tanulmányokban és az online adatbázisokban kerestem bizonyítékot az ekvivalencia megállapítására. Tapasztalataim alapján állíthatom, hogy egy ilyen szótár megírására csak olyan személy képes, aki — a gazdag művelődéstörténeti, néprajzi ismereteken túl — ismeri a két nép sajátos világnézetét, képalkotó szemléletét, valamint a két nyelv frazémakincsét nap mint nap intenzíven használja a megnyilatkozásai során. Hozzá kell még fűznöm, hogy Brenner János szerkesztői tanácsai és munkája nélkül a szótár nem valósulhatott volna meg ilyen magas szakmai színvonalon. A frazémaszótárt elsősorban a nyelvtanulóknak és a fordítóknak ajánlom, de nem utolsósorban az egyetemes frazeológia iránt érdeklődő kutatóknak is.

* A fordító egyfajta hídszerepet tölt be két nyelv, két kultúra között. Ez önnél mennyire volt tudatos?

— Bár közhelyszerűnek tűnik a megállapítás, hogy a fordító egyfajta hídszerepet tölt be a két kultúra között, kétségtelen, hogy a fordítónak fontos funkciója van a különböző népek kultúrájának közvetítésében, terjesztésében. Nem titok az sem, hogy a fordítás minőségétől függ a mű recepciója a befogadó irodalomban, kultúrában. Mint már elhangzott, én két kultúrában nevelkedtem, nem közöttük, hanem bennük, mindkettőt magaménak mondhatom. Ismerem a szerb szokásokat, hagyományokat, ahogyan a magyarokat is. Nálunk otthon, tekintettel arra, hogy mindkét nép keresztény vallású, de különböző naptár alapján ülik az ünnepeket, kétszer ünnepeltünk. Eljártam a szerb rokonaim családi védőszentjének ünnepére, a slavára, a pravoszláv és a katolikus templomokba egyaránt. Sok irodalmi művet szerbül olvastam, nyilván azért, mert ezek Szerbiában inkább szerb nyelven voltak hozzáférhetők. Bevallom, hogy sokkal több szerb nyelvű könyv van a könyvtáramban. Talán ezért volt könnyebb dolgom elkészíteni a frazémaszótárt is, mert a szólások megfeleltetése is különféle fordítói műveletek alkalmazását igényelte. Amióta a kétnyelvűséggel, kontrasztív nyelvészettel kezdtem foglalkozni, ez nálam teljes mértékű tudatosságot követelt meg.

* A Frazeológiai szótár elkészítését és az eddigi munkáját Bazsalikom Műfordítói Díjjal ismerték el. Ezt hogyan élte meg?

— Hogy őszinte legyek, nagy meglepetéssel fogadtam a hírt, hogy az idei Bazsalikom-díjat a bírálóbizottság nekem ítélte. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy eljusson a tudatomig ez az információ. Hogy miért ért váratlanul? Erre a kérdésre a válasz abban rejlik, hogy szeretem a munkámat, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy azzal foglalkozom, amihez értek. Arra azonban nem számítottam, hogy mások is értékelni tudják azt, amit csinálok. Jólesik ez az elismerés a pályafutásom végén. Többen mondták már, és magam is úgy érzem, hogy ez a szótár, s ezzel egyetemben a díj is, munkásságom megkoronázása.