Készül a Túl a Maszat-hegyen folytatása
Szerda Zsófia
2022.07.16.
LXXVII. évf. 28. szám
Készül a Túl a Maszat-hegyen folytatása

Varró Dániel költőnek, műfordítónak jelentős rajongótábora van, így nem volt könnyű becserkészni, de átverekedve magam a dedikálásra várók hadán és az újságíró-kollégák mikrofonerdején végül egy hűs nedű mellett, a fesztiváli őrülettől távolabb teljes nyugiban ültünk le beszélgetni a Palicsi-tó partján, a háttérből pedig a Gipsy Kings zenéje szűrődött be a rádióból.

* Valamiért van egy olyan érzése az embernek veled kapcsolatban, hogy már ezer éve ismerjük egymást. Mintha egy régen látott jóbarátom volnál. Emellett pedig számomra te a Halász Judit-, Kaláka-polcon csücsülsz. A klasszikusok között. Neked gyerekkorodban milyen meséket meséltek, vannak kedvenceid abból az időből?

— Még egész kicsi voltam, amikor a nagypapám mesélt, főleg népmeséket, és volt egy Pájó bácsi című népmese. Fejből mesélt, ez volt a kedvencem, mindig ezt kértem tőle. Pájó bácsi egy Csalóka Péter-szerű szélhámos alak, aki mindenkit átver, de ezt nagyon kedvesen teszi. Én nem vagyok jó abban, hogy fejből meséljek, ezért is szoktam inkább mindent leírni, de amikor a gyerekeim a villanyoltás után még kikönyörögnek egy mesét, akkor ezt adom elő, s ők is nagyon imádják.

* Alakítasz rajta, miközben meséled?

— Persze, de csak azért, mert nem emlékszem rá szó szerint. Amikor még picik voltak a gyerekek, akkor a feleségem azt is csinálta, hogy egy ismert népdal dallamára énekelte rá azt, ami éppen ott, pelenkázás közben történt, tehát rögtönzött mondókákat, dalokat, de ezt biztosan más is csinálja. Na, nekem ez soha nem ment.

* És olyan mese volt, amelyet nagyon nem szerettél? Nekünk volt gyerekkorunkban néhány történet, melytől borzongtunk, mégis hallgattuk, mert jóleső volt ez a kis borzongás. Ilyen volt például a Mesék borogatás közben című mesekazetta vagy a Mérges Mackó pórul jár. Brrr.

— Volt nekem is. Például az Alice Csodaországban, melyet sokat hallgattunk, és a tesómmal együtt utáltuk, mert valahogy annyira értelmetlen, fura álomlogikájú mese volt, hogy nem tudtuk követni, s inkább ijesztő volt számunkra. És nagyon érdekes, hogy amikor már felnőtt fejjel újraolvastam, rájöttem, hogy ez igazából nem is gyerekkönyv, viszont mint ilyen nonszensz irodalmi mű működik, és egy csomó vicces nyelvfilozófiai rész van benne, például: „dzsemet eszünk tegnap és holnap, de sohasem ma.” Felnőttként nagy kedvencemmé vált. Amiket kifejezetten nem szerettem, azok az Andersen-mesék.  Megőrjítettek. Nagyon szomorú, nagyon hosszú és lassú, eseménytelen történetek voltak, és szinte mindig rossz véggel, egy-két kivételtől eltekintve. Mert nézd meg, mondjuk, A rút kiskacsát, melynek elvileg jó a vége, de sokáig csúfolják, rugdossák, megalázzák szegényt, olyanokat gondol, amikor meglátja a hattyúkat, hogy bár csipkednék agyon, hogy meghaljon, és végre boldog legyen, vagy a vége, ahol megszakad a szíve boldogságában… Hát ezek a túláradó érzések tőlem távol álltak. De nagyon szerettem Lázár Ervin, Csukás István, Tamkó Sirató Károly és Nemes Nagy Ágnes meséit, verseit. És hát a kedvencem Tandori Dezsőtől a Nagy gombfocikönyv, hiszen imádtam gombfocizni. No és a Winnetou. Egy picit fájlalom, hogy az indiános mesék kimentek divatból.

* Máshogy írsz, amióta vannak gyerekeid?

— Azt hiszem, igen. De közben nem vagyok benne biztos, hogy ez jó. Ez egy érdekes paradoxon szerintem. Meg is figyeltem, hogy akiket gyerekkoromban szerettem, és akiket a legjobb gyerekíróknak, költőknek tartunk, szinte kivétel nélkül olyanok voltak, akiknek nem volt gyermekük. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Csukás István, Tamkó Sirató, Lewis Carroll, Edward Lee, s egy kicsit azt gondolom, hogy a gyerekekkel cinkosan összekacsintó nagybácsi-, nagynéniszerep mintha szerencsésebb volna gyerekeknek író emberként. Egyrészt az ember túlságosan el van ájulva a saját gyerekétől, azt gondolja, hogy minden csodálatos, amit mond, viszont ha ezt egy az egyben megírja, az másnak nem feltétlenül lesz ugyanolyan érdekes, másrészt ha az ember nagyon tudja, mi az, ami a gyereket érdekli, min nevet, előfordulhat, hogy nem lesz elég egyedi. A harmadik dolog, amit észrevettem, pedig az, hogy valahogy óhatatlanul beszűrődik a tény, hogy az ember példát akar mutatni. Én nagyon nem szeretem az ilyen didaktikus dolgokat, és nem gondolom, hogy az lenne a gyerekirodalom feladata. Nem tanulságokat kell megfogalmazni, hanem szórakoztatni, és felvillantani minél több dolgot abból, ami jó az irodalomban. A Túl a Maszat-hegyen című könyvem volt az első megjelent kötetem, melyben arról írok, hogy a maszat-hegyiek nem szeretnek mosakodni, Szösz néne pedig azt, hogy kitakarítsanak nála. Na mármost szülőként nem biztos, hogy mernék ilyet írni, nehogy a gyerekeim se akarjanak mosakodni. (Nevet.) A Nem, nem, hanem című kötetben írom: „Mibe töröljük a kezünk, ha zsíros, mert ebédre pizza volt, hambi vagy gyros? Függönybe? Macskába? Ing gallérjába? A hajunkba? Nem, nem, hanem szalvétába.” S ez annyira tetszett a gyerekeimnek, hogy napokig a hajukba törölték a kezüket. Nem volt jó érzés, hogy én biztattam őket ilyesmire. Van éppen elég saját huncut ötletük.

* Hát három fiúnak, gondolom, van néhány csintalan húzása. Amikor írsz, mi az, ami elsőre megvan? A történet, a helyszín, a karakterek, esetleg a forma?

— A forma nagyon hamar megvan, az biztos. Versformamániás vagyok, tehát például ezeknél a skandináv ihletésű meséknél tudtam, hogy a Kalevala formájában írom majd őket, alliterálni fognak, de sokszor a gyerekeimnek, gyerekeimről írok, úgyhogy tudtam, ez a mese a legkisebbnek szól, tehát végül is a főszereplő is megvolt rögtön.

* Felismerik, ha róluk szól a mese?

— Persze. De már közben is tudják, úgyhogy időnként vita alakul ki akörül, hogy melyikük meséjét olvassuk elalvás előtt. 

* Sok a humor a szövegeidben. Te min tudsz nagyon röhögni, milyen humort szeretsz?

— Az abszurdabb humor áll hozzám közelebb, de néha nagyon egyszerű dolgokon is tudok nagyokat nevetni. A meglepő és mulatságos helyzeteken, de az intellektuálisabb és a nyelvi humor az, ami közel áll hozzám.

* Fordítasz is. Egy olyan könyvet, amely magyarul és angolul is elérhető, melyik nyelven olvasod inkább? 

— Angolul többet olvasok, vagy angol nyelvű hangoskönyvet hallgatok. Inkább auditív típus vagyok, mint vizuális. Filmeket, sorozatokat is eredeti, angol nyelven nézek, hiába híresen jó a magyar szinkron. Egy dolgot nagyon bánok viszont: Én még az a generáció vagyok, amely volt kisdobos, úttörő, tanult oroszul, ezt azonban elég szépen elfelejtettem, pedig imádom az oroszokat, és nagyon jó lenne eredetiben olvasni, mondjuk, Puskint. Vagy akár fordítani eredetiből. De sajnos csak az angolt beszélem annyira jól, hogy ezt megtehessem.

* Dani, te leginkább meleget kapsz, de kaptál már hideget is. Ez lepereg rólad, vagy zavar, és pörgeted magadban, hogy miért kötnek bele például egy versedbe bizonyos emberek?

— Azt hiszem, most már eljutottam oda, hogy nem zavar annyira, már tudom a helyén kezelni, de volt egy-két olyan dolog, amely arcul csapott. Amikor az első könyvem megjelent, 1999-et írtunk, és az internet még nem volt ennyire jelen, de már ott volt egy fórum, ahol elég durva stílusban mentek neki a könyvnek, utálkozóan írtak róla. Ez akkor megdöbbentett. Hogy az én, légynek sem ártó, cuki kis verseimet miért utálja valaki ennyire szívből. Aztán persze rájöttem, hogy az interneten más a hangnem. Az első két könyvemet nagyon jól fogadta a kritika, de a harmadikról, a Szívdesszertről egy-két neves kritikus igen kedvezőtlenül nyilatkozott. Például Margócsy tanár úr, akinek az óráira is jártam, és tiszteltem, mert nagyon okos ember, azt mondta, ez egy biedermeier almanach líra. Ez megragadt, és szomorkodtam rajta egy picit. De már azt gondolom, hogy nem baj, ha nem szeret mindenki. S ott a híres-nevezetes botrányversem arról a bizonyos konnektorról.

* Azért ez nagy szó, hogy van egy híres botrányversed, nem?

— (Nevet.) Ugye? Nem mindenkinek sikerül. Eleinte viccesnek találtam, hogy ennyien hőbörögnek és félreértik, aztán egy idő után már olyan sok volt, hogy inkább elszomorított, hogy akármennyire közérthető, egyszerű és szerintem aranyos, amit írok, mégis ennyien félreértik, és kezdenek utálni miatta. Én elég egyszerű ember vagyok, és mindig zavart az a fajta költészet, amelyet nem értek. Vagy azért, mert szándékosan enigmatikus, vagy nem igényli az olvasói megértést, vagy hiperműveltnek kell lenni ahhoz, hogy az ember fölfejtse. Úgyhogy mindig célom volt, hogy olyat írjak, amit a hülye is megért, és lássa, felismerje, milyen csodálatos dolog ez a költészet, melyet én annyira szeretek. Minél egyszerűbben, közérthetően megmutatni, néhány költői tűzijátékot belerakva. De hiába gondoltam mindezt, nem jött be néhány esetben, arra viszont jó volt, hogy visszataláljak egy kicsit arra az útra, hogy a saját mércémnek feleljek meg, és ne menjek túlságosan a populáris felé, hanem olyat írjak, ami szerintem jó, a saját hangomon, s az megtalálja majd a saját közönségét.

* Milyen könyv van jelenleg az éjjeliszekrényeden?

— Verseket mindig olvasok, de most ott van még Szvoren Edina novelláskötete, nagy lelkesedéssel forgatom. Régen volt már olyan könyv, amely ennyire tetszett. Emellett persze főleg meséket olvasok a gyerkőcöknek, most a Harry Potternél tartunk. És képzeld, azt veszem észre magamon, hogy sokszor olyan könyvet veszek elő, amelyet már olvastam, és tudom, hogy jó. (Nevet.)

* Szoktak-e fiatal költők rád írni tanácsért, véleményért?

— Előfordul, de nem vagyok igazán jó abban, hogy tanácsot adjak, vagy mentoráljak, viszont megtörténik, hogy valaki olyat ír, ami közel áll hozzám, és hozzá tudok szólni. Nemrég olvastam egy még nem annyira ismert költő verses meséit, őt próbálom most beajánlani kiadóknak, szerintem hallunk még róla, jegyezzük is meg Tóth Csilla nevét.

* Egy beszélgetést azzal szokás befejezni, hogy min dolgozol most, ráadásul ahogy errefelé sétáltunk, említetted is, hogy a nyáron sokat kell írnod.

— Van ugyebár az én főművem, a Maszat-hegy, ennek a folytatásán dolgozom, de egy picit nehezen haladok vele.

* Tartasz tőle, hogy a második része egy könyvnek, filmnek sokszor rosszul sül el? Szerintem ne aggódj, rengeteg jó második, harmadik rész van a világirodalomban, filmművészetben.

— Haha. Rátapintottál. Ráadásul nem is nagyon szoktam visszanyúlni, az új kihívásokat szeretem inkább. De elég sok idő eltelt a könyv megírása óta, ez megnyugtat. A tervek szerint jövőre jelenik majd meg.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..