Kései legényélet

Kései legényélet

Az irigylésre méltó formában levő beszélgetőtársam állítja, hogy egyáltalán nem esik nehezére az agglegényélet. Öltönyben, nyakkendőben, frissen borotválkozva valóban egy jól karbantartott „legény” benyomását keltené, ha szeme körül, kezén nem díszelegnének az árulkodó ráncok. De ő láthatóan jól érzi magát a bőrében. 

— Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok egy tipikus balkáni karakter — kezdi körülményesen a beszélgetést. — Az anyám idevalósi, vegyes házasságból származott, az anyja magyar, az apja pedig bunyevác volt. Apám bánáti, szerbül, németül, románul és magyarul egyformán jól beszélt. Szerette azt állítani, hogy az apja igazából zsidó volt, de németnek vallotta magát. Gondolhatja, milyen jellemű lehet egy gyerek ennyiféle felmenővel. Ezt a bevezetőt tréfás indításnak szántam, de el kell ismernem, hogy valóban más a felfogásom, viselkedésem, mint az itteni férfiaké. Van egy három évvel fiatalabb öcsém, aki szellemi fogyatékos. Talán ezért irányult a szüleim figyelme szinte kizárólag rá. Engem csak akkor vettek számba, ha az öcsémre kellett vigyáznom, amikor ők dolgoztak.

A testvérem csak szellemileg volt visszamaradott, fizikailag szabályosabban fejlődött, mint én. A szakálla előbb nőtt, mint nekem, olyan erős volt, hogy engem úgy a vállára emelt, mint egy apró csomagot. Nem tudom, miért, de sokkal bensőségesebben ragaszkodunk egymáshoz az átlagnál. Jól ismertem a szokásait, akkor is tudtam, mit akar mondani, ha nem találta a megfelelő szavakat. Egyszóval nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Nem járt iskolába, de én megtanítottam olvasni, le tudta írni a nevét. Én egészségügyi középiskolát fejeztem be, majd az akkor még meglevő laboráns-főiskolát is elvégeztem, és nyugdíjig a szakmában dolgoztam.

A katonaság után elhelyezkedtem. Nem nagyon jártam szórakozni, sajnáltam az öcsémet, aki sóvárgó tekintettel kísért ki, ha időnként kimentem a városba. A munkahelyemen ismertem meg egy lányt, aki takarítónőként dolgozott. Nem volt egy szépségkirálynő, de nekem tetszett a viselkedése, a modora, egyszóval fellángolt köztünk egy már érettebb szerelem, hiszen ő is jóval elmúlt húszéves. De a szüleim nem tudtak belenyugodni, hogy éppen egy takarítónőbe lettem szerelmes. Azt hiszem, úgy érezték, hogy a normális gyerekük magához méltatlan nőt választott — ezt is isten büntetéseként élték meg, különösen az apám. Mi már az esküvőt terveztük, és vártuk a babát — a menyasszonyom már a harmadik hónapban járt. De a szüleim részéről annyira heves volt az ellenállás, olyan keserűséggel beszéltek a hálátlanságomról, hogy a lány azt mondta, nem kockáztatja meg, hogy néhány hónappal az esküvő után elvált asszony legyen. A tudtom nélkül megszakította a terhességet, és szétmaradtunk. Volt a szomszédban egy aránylag jómódú iparoscsalád, melynek egyetlen lánya varrónő volt. Jószerével a lány szülei kérték meg a kezemet apám közvetítésével, akinek rendkívül tetszett, hogy keresett legény voltam. Igaz, ezt a lányt sem találta éppen megfelelő párnak, de legalább szép volt, inkább hozzám illő, mint az előbbi. Nagyjából egy év udvarlás után összeházasodtunk. A feleségem hamar megbarátkozott az öcsémmel, és ő is elfogadta a család új tagját.

Két évig a szüleinél laktunk, közben elég szépen kerestünk, és gyorsan felépítettük a saját, csinos családi házunkat. A volt első szerelmemről annyit tudtam, hogy Zenta környékére költözött, néhány év múlva férjhez ment, de sosem szült gyereket. Nekünk lett egy fiunk, aki egyetemet fejezett be, nős, van két kislánya. A feleségemmel harminckét évet éltünk együtt nyugodt, rendezett családban, kapcsolatunkat sohasem jellemezték lángoló érzelmek, de heves szóváltások sem. Mindketten elfogadtuk, hogy házaspár vagyunk, és úgy is viselkedtünk. A feleségem nyolc évvel ezelőtt halt meg, hosszú, kínokkal járó betegség után. Egyedül maradtam, és egy ismerősöm rábeszélésére elmentem vele egy táncmulatságra a nyugdíjasklubba. Talán el sem hiszi, de ott találkoztam hosszú évek után az első szerelmemmel. Ő is özvegy, egyedül él, elhaltak a szülei. Bevallom, az évek nem tették szebbé, de volt benne valami, ami az ifjúságomra, a szerelemre emlékeztetett. Az első találkozás után rendszeresen eljártunk mulatságokra, és ott együtt voltunk. Egy bál után hazakísértem, de nem hívott be a lakásába. Lassan mégis ismét összemelegedtünk, ám ennél többre nem hajlandó. Időnként nálam alszik, vagy én maradok nála, de nem akar feleségül jönni hozzám. Azt mondja, a mi szerelmünk csak addig tartott, amíg én legény voltam, ő pedig lány. Így hát kénytelen vagyok úgy viselkedni, mintha ismét legény volnék. Kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap járok hozzá, ilyenkor puccba vágom magam, beülök a százéves „stojadinomba”, vagyis a 101-es Yugómba, és megyek udvarolni. Mindkettőnknek megfelel ez a viszony, mindketten élvezzük. És azt hiszem, ismét szerelmes vagyok, nem a huszonévesek hevével, de nagyon jól érzem magam.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kései legényélet
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.05.29.
  • LXXV. évfolyam 21. szám
Kései legényélet
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.05.15.
  • LXXV. évfolyam 19. szám
Facebook

Támogatóink