— Még két hét, és betöltöm a nyolcvanadik életévemet, egyedül, itt-ott talán még élő rokonnal — mondja a hölgy, aki koránál sokkal fiatalabbnak tűnik. — Hatvanéves voltam, amikor nyugdíjba vonultam. Tanügyi alkalmazottként a megszabott munkakornál tíz évvel tovább éltem fiatalok között, talán ez is megtette a hatását, és az igazi öregség nálam még mindig nem köszöntött be negatív következményekkel. Sokgyerekes családból származom, az apám evangélikus pap volt, hatan voltunk testvérek. Az anyám sosem dolgozott máshol, csak otthon, apám, az apai nagyszüleim és hat gyerek mellett nem is dolgozhatott volna, még ha lett is volna foglalkozása. A hatalmas paplakban velünk élt Ila néni, egy fejkendős, kötényes, nagy termetű asszony, aki segített anyámnak a ház körüli munkákban. Akkoriban azok a papok, akik nem éltek cölibátusban, a vallási tevékenységen kívül az iskolában, esténként házi összejöveteleken is végezték a papi teendőiket, nevelve, okítva a környezet lakosságát.

A hat gyerek közül én voltam a vakarék, és engem egy kicsit jobban kényeztettek, mint a testvéreimet. Nem is annyira a szüleim, mint inkább a testvéreim, igazából a játékszerük voltam, hiszen a legidősebb bátyám tizenkilenc évvel volt idősebb nálam. Apám nagyon szépen beszélte az anyanyelvünket, és írással is foglalkozott. Igaz, sosem nyomtatták ki a műveit, de mi nagyon büszkék voltunk rá. Még ma is őrzöm az egyik kéziratát, melyben jellegzetes, hegyes betűivel a gyermeknevelés fontosságáról írt. A két bátyám egyetemi képesítést szerzett, a négy lány pedig középiskolai oklevelet. Apám azt mondta, aki többre vágyik, az találjon magának olyan férfit, aki mellett a feleségnek is kijár a kötelező tisztelet. Nagyon szigorúan, de sok-sok szeretettel neveltek bennünket. Egymás után kerültünk ki a családi házból, szerte a világba. Egy nővérem, aki tanítónő volt, nem ment férjhez, ő volt anya halála után a tanácsadóm, támaszom. De sok mindenről még vele sem mertem őszintén beszélni.

Amikor huszonkét évesen megkaptam a tanítói diplomát, férjhez mentem a nővérem egyik kollégájához, akiről a testvérem megállapította, hogy jó ember. Két hónap udvarlás után esküdtünk meg, a férjem állást kapott egy szerémségi faluban. Öt évig éltünk ott, utána kerültünk vissza Bácskába. A fiam ekkor kétéves volt, így én is munkába álltam. Én az egyik, a férjem a másik tanyasi iskolában dolgozott. A fiunk iskoláskorú lett, amikor a központi falusi iskolában kaptam osztályt, így a fiamat sem kellett másra bízni. Elég fiatalon özvegy maradtam. A férjem kirándulásra vitte az osztályát, útközben megfertőződött egy vírussal, mely három hónap alatt végzett is vele. A fiam akkor indult középiskolába. A férjemmel családi házat építettünk, most is ott élek, a fiunk onnan járt középiskolába, majd Újvidékre egyetemre. A felsőfokú tanulmányai miatt nem akartam idejében nyugdíjba menni, mert a fizetésem nagyobb volt a leendő nyugdíjamnál. Hétközben tanítottam, hétvégén készítettem a csomagot a fiamnak, esténként tévét néztem. Mivel messze voltunk egymástól, a testvéreimmel sem jártam sűrűn össze. Meg a nevelésemből adódóan is azt vallottam, nem kell mások nyakába varrni magunkat, ha magányosak vagyunk. A diploma megszerzése után a fiam megnősült, és Szlovéniában alapított családot. Az unokám mindössze hároméves volt, amikor a fiam közúti balesetben meghalt. Teljesen egyedül maradtam.

Egy alkalommal, amikor leléptem a buszról, nekem jött egy motoros. A kezem tört el, ő a helybeli áruházban volt hentes, nős, két kislány apja. És nálam huszonnégy évvel fiatalabb. Amikor hazajöttem a kórházból, néha eljött meglátogatni. És a látogatások rendszeressé váltak. Este jött, hajnalban ment el, az égvilágon senki sem tudott rólunk. Én nem tudom magának leírni az érzéseimet. Lángoltam! És boldog voltam. Semmit sem kértünk egymástól, csak adtunk. Mintegy tizennyolc évig! Akkor hirtelen ő is meghalt. Azt hiszem, akkor egy kicsit én is meghaltam. A helyi temetőben két sírt látogatok. Az egyiket kötelességből, a másikat szívdobogva, még mindig lángolva. Az ő sírjára — alaposan körülnézve, hogy senki se lásson — egy szál virágot teszek. A férjem sírjára csokor kerül, és sóhaj formájában egy bocsánatkérés a vétkeimért. Pedig ha nagyon őszinte akarok lenni, nem érzem magam sem bűnösnek, sem erkölcstelennek. Egyszerűen későn ismertem fel a mindent elsöprő lángolás erejét. És hagytam, hogy a körülmények ellenére lobogjon bennem még most is, amikor már semmi sem táplálja. Csak az emlékek, melyek megszépítik még a fiatalságom éveit is.