— Hárman voltunk testvérek, a két nővérem után én zártam a sort — kezdi a beszélgetést az idős úriember. — Tanyán éltünk, a szüleim tulajdonosai voltak egy tízholdas gazdaságnak. Szerencsére a tanya nem esett messze a közeli kisvárostól, így nem voltunk teljesen elszigetelve a világtól még abban az időben sem, amikor gyerek voltam, pedig az nem éppen tegnap volt. Nem tudom, minek volt köszönhető, de az apám egy lépéssel mindig előrébb járt, mint az idő, melyben éltünk. Azt hiszem, veleszületett tulajdonsága volt, hogy minden újdonság érdekelte, ő még a gyereknevelést is másként fogta fel, mint az ismerősei. Szerette a vasárnap délutánokat, amikor nem kellett a földekre menni, és anyám már leszedte az asztalról az ebéd maradékát. Ilyenkor apám a csűcsös üvegkancsóból bort öntött egy piros pöttyös bögrébe, és azt iszogatva okított bennünket. Mi hárman izegtünk-mozogtunk, de addig nem volt szabad felállni, amíg apa be nem fejezte a heti nevelést. Ennek a középpontjában az állt, hogy mindenkit tisztelni kell, de nem szabad megengedni, hogy bárki is megalázzon bennünket. „Nem vagyunk gazdagok, de van becsületünk” — mondogatta. Így nőttünk fel.

Elég eleven lurkó voltam, sosem verekedtem ugyan, de szerettem, ha játék közben én voltam a vezér. A környező tanyákon abban az időben hét fiú és négy kislány volt. Sosem zártuk ki a lányokat sem a játékból, de ha „fontos” dologról volt szó, akkor csak mi, „férfiak” voltunk jelen. Volt közöttünk egy duci, akinek az apja az anyakönyvi hivatalban volt tisztviselő. Időnként a községházáról autó jött érte, állami ünnepeken csak az ő tanyájuk kapujában lengett a nemzeti zászló. Vasárnap délelőttönként az egész környéken hallatszott a rádiójuk, melyből recsegtek a szerb népdalok, pedig sem az asszony, sem a duci nem tudott szerbül. Ők úgy érezték, hogy értékesebbek, fontosabbak, mint mi, és ezt mondta is a duci — a szüleitől ellesett szavakkal — nekünk.

Engem ez rettenetesen bosszantott, hiszen tudtam, hogy semmivel sem különbek nálunk. Mi, többiek azon gondolkodtunk, mivel alázhatjuk meg a ducit, hogy észhez térjen. Abban az időben ásta a posta az árkokat a telefonkábeleknek, és akkor jutott eszünkbe, hogy elássuk a ducit. Tíz-tizenkét évesek voltunk, azt hiszem, fel sem értük ésszel, ez milyen következményekkel járhat. Estefelé, játék közben belelöktük a gödörbe, megvártuk, amíg talpra állt, és szidni kezdte az anyánkat, azzal dicsekedve, hogy őt majd megmentik az apja komái, mert mindegyiknek pisztolya van. Ráhúztunk annyi homokot, hogy a válláig ért, és hazamentünk. Ő addig ordítozott, amíg a legközelebbi tanyán meg nem hallották, majd kisegítették a gödörből. Az egész környék röhögött a dolgon, mert a családot jószerével mindenki utálta. Nem jelentett fel bennünket az apja, de elment mindegyikünk házához, és fenyegetőzött. Meg volt győződve róla, hogy én voltam az ötletgazda, pedig a csínyben valamennyien egyformán részt vettünk. A család még a köszönőviszonyt is megszüntette a szomszédokkal.

Múlt az idő, felnőttünk, de sokunknak a duci apja még évek múltán is — hacsak tehette — keresztbe tett, ellehetetlenítette a munkába állást, szétválasztotta az esküvőre készülő fiatal párt, egyszóval dúlt benne a bosszú. Engem valahogy kikerült, és azt hittem, talán el is felejtett. Már nős voltam, megszületett az idősebb fiam, amikor egy reggel találtunk a kapura tűzve egy üzenetet: „Ne gondold, hogy te megúszod.” Azt hittük, valaki tévedésből akasztotta a papírt a kapura, mi már el is felejtettük a gyerekkori csínyt. Egy este, a délutáni váltásból mentem kerékpáron hazafelé, amikor a sötétben nem vettem észre, hogy egy faderék áll keresztbe az úton. Átestem rajta, és miközben igyekeztem feltámaszkodni, a sötétből előjött két alak, és husánggal úgy elvertek, hogy nem tudtam felkelni. Eltört az egyik karom és három bordám, két csigolyám pedig olyan sérülést szenvedett, hogy mozgássérült lettem. Egy év múlva rokkantsági nyugdíjba tettek. Feljelentettem az ismeretlen elkövetőket, de a mai napig senki sem értesített, hogy találtak-e valami nyomot. Talán el sem mondtam volna, ha a közelmúltban nem kapok egy néhány soros levelet a következő üzenettel: „Örülj, hogy nem a fiaidon álltunk bosszút. Talán megtanultad a sorsodból, hogy mindig az erősebb kutya…” Kései, de bosszú a javából