Két helyszínen mutatkoztak be az idei résztvevők, az Óbecsei Városi Múzeumban egy kiállítással és a Weinberger-házban, ahol egy performance-ot, installációkat, festményeket s egyéb alkotásokat is láthattunk.

Tojzán Ákos, a városi múzeum igazgatója üdvözölte a megnyitó résztvevőit, s elmondta, nagyon örült, amikor a VMMI részéről felkérték őket, hogy segítsék a művésztelep megszervezését.

— Azért is volt ez egy jó élmény számomra, mert meglepően rövid idő alatt sikerült megszervezni, s ez csak azért lehetett így, mert Óbecse községe rendkívül befogadó volt abban, hogy támogassa a művésztelepet, szállásról, étkezésről gondoskodjon, és minden másról is. Nagyon érdekes meglepetés volt számomra az is, hogy a községnek nemcsak a hivatalos része, hanem a község lakosai is befogadónak és pozitívnak bizonyultak. Sokan érdeklődtek, követték a munkát, s olyan is volt, hogy elhívták vendégségbe a művészeket, hogy megismerkedjenek velük, mert mondjuk, látták őket téglát pakolni vagy a Tiszán fürödni. Remélem, a résztvevők is jól érezték magukat, jó élményekkel távoznak, és pozitív benyomást tettünk rájuk — emelte ki, majd hozzátette, nagyon büszke városának lakosaira. Arról is beszélt, hogy ez egy kiemelkedően fontos projektum, mert egy olyan épületben állunk, amely egyike azoknak, amelyeket említeni kell, ha műemlékvédelemről van szó. — Egy olyan épületben állunk, amely rászorul a felújításra, arra, hogy megvédjék, s olyan állapotba hozzák, hogy teljességében tudjuk használni, s tiszteljük múltját, de Becsén sok hasonló épület van, a többi közt az is, ahol maga a művésztelep is zajlott. Községünkben nagy szükség van arra, hogy odafigyeljünk ezekre az értékekre, s remélem, a jövőben is lesz rá alkalom, hogy ezt a művésztelepet jobban megnyissuk a község többi épülete felé is — zárta beszédét az igazgató. 

Tőle Kiss Igor, az Óbecsei Községi Képviselő-testület elnöke vette át a szót, s mondandóját azzal kezdte, hogy ilyen kérések esetében nincs Óbecsének más dolga, mint jó házigazdának lenni. 

— A politikusok nem igazán értenek a műemlékvédelemhez. Aki azt mondja, ért hozzá, hazudik. De azt tudnunk kell nekünk, politikusoknak, tanároknak és minden óbecseinek, hogy milyen szép műemlékek között élünk. Mindenkinek jelent valamit például a Weinberger-ház is. Lehet, mindenkinek valami mást. Nekem meghatározta életem első tizenöt évét, mert előtte jártam el iskolába, vagy ha beteg voltam, a szemben lévő parkba a gyerekorvoshoz. És meghatározta a benne lakó Botka néni is — mesélt személyes kötődéseiről, hiszen ezért örült különösen, amikor megkeresték, s elmesélték, hogy éppen ebben a házban valósulna meg a művésztelep programjainak nagy része.

Az említett ház csak egy szegmense, de fontos szegmense Óbecse épített kulturális örökségének, a múzeum a másik, és sokáig lehetne sorolni azokat az épületeket, amelyek az óbecsei századfordulós polgári építészetet képviselik a városban.

— Kiemelném közülük a városházát, melynek felújítása a második fázisában van, amire büszkék vagyunk. A múzeumra is ez a sors vár, és még sok másik épületre is. Az pedig, hogy anyaországi művészek érdeklődnek Óbecse iránt, külön megtisztelő. Mi, akik itt élünk, ezt mindennap büszkeséggel éljük meg, és megcsodáljuk épületeinket, ezért jóleső érzés, amikor ezt meg tudjuk mutatni másoknak is, s olyan érdeklődő szempárokkal találkozunk, amelyek talán városunk szépségének hírét még messzebb viszik — mondta Kiss Igor.

Raffai Endre PhD művészettörténész, a művésztelep egyik vezetője zárta a megnyitóbeszédek sorát, a tőle megszokott frappáns beszéddel.

— Nekem csak annyit kell mondanom, hogy igen, jól éreztük magunkat, igen, jövünk máskor is, igen, a politikusok nem értenek a műemlékvédelemhez, igen, érdemes máshol is szétnézni, s igen, én is úgy gondolom, nagy megtiszteltetés, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának különféle képzésein részt vevő művészjelöltek eljönnek hozzánk ide, Vajdaságba is, s képzőművészeti eszközökkel próbálják meg ráirányítani a figyelmet a műemlékekre, a műemlékvédelemre.

Raffai ezután a művésztelep múltjáról, a zentai évekről is beszélt.

— Zentán indult ez a művésztelepi mozgalom, s a kezdetektől felmerült az igény, hogy jó lenne egyetlenegy épületre koncentrálni, s abból kiindulva, arra építve a művészeti koncepciót, alkotásokat létrehozni. Másfél évvel ezelőtt ezen igény mellé felsorakozott egy másik is, hogy vigyük el másik városba is. A VMMI nem zentai, ez csak a bázis, de Vajdaságban máshol is vannak érdekeltségei. Az évek során mozdultunk már, voltunk Csókán, Magyarkanizsán s Óbecsén is, de csak egy-egy alkalommal. Azt mondtuk, mozdítsuk ki a művésztelepet Zentáról, de nem igazán mertük, mert egyrészt nem voltak ilyen partnerek, mint a becseiek, másrészt éppen azért, mert az intézet Zentán van, egy kemény segítő apparátus állt mögöttünk, mely még a szöget is a kezünkbe adta a kiállítás installálásakor. S aztán Kormányos Katona Gyöngyi megtalálta nekünk a partnereket.

Mivel az idei művésztelep kísérleti jellegűbb volt, kevesebb hallgató vett rajta részt. A korábbi években nagyjából tíz hallgató érkezett a Pécsi Tudományegyetemről, s öt az újvidéki Művészeti Akadémiáról, az idén azonban csak öt hallgató dolgozott Óbecsén. A táborvezetést ketten vállalták magukra, Endre mellett Milinszki Árpád képzőművész, aki már tavaly is részt vett a művésztelep munkájában.

— Milinszki Árpád óriási segítségünkre volt, ő a mester tanár, azaz a mester a művésztelepen. Mert az egy dolog, hogy van egy művészeti vezető, egy művészettörténész, aki bölcsész, de neki hiába adják kezébe a szöget, nem biztos, hogy tud vele mit kezdeni. Kell a mester, a képzőművész. És számunkra ez Árpád. Ő tudja, hogyan kell valamit összeállítani, szétszedni, a bölcsész csak azt tudja, hogy mit érdemes. A műemlékvédelem nagyon kényes dolog, elég sokat kísérletezett már az európai műemlékvédelem a műemlékekkel, és nagyon sok rossz példát láthatunk, rossz helyreállításokat s olyan beavatkozásokat, amelyek tönkreteszik az emléket — hangsúlyozta a művészettörténész. 

A kiállításon néhány régi táboros munkáját is bemutatták, hiszen szerették volna letenni névjegyüket a becsei közönség előtt, így a korábbi zentai művésztelepi tevékenység színe-javából válogattak. Akik pedig több napon át Óbecsén alkottak, ők nem mások, mint Simonváros Csenge, Kiss Lúcia, Szabó Alexa, Serfőző György és Kulcsár Ákos. 

A kiállításmegnyitó után a közönség átsétált a néhány sarokkal odébb található Weinberger-házhoz, itt folytatódott a művésztelep bemutatkozása. Kellemes félhomály, az ódon ház vastag falainak hűvöse fogad bennünket, már a bejáratban két festmény a falon, női portré. Az előszobába érve a ház eredeti lakójának régi fotója felnagyítva. Koncertzongora a nappaliban, előtte papírmasé báb, olyan pózba merevedve, mintha éppen két akkord között lendítette volna magasba a kezét. Aztán megszólal egy dallam a zongorából (felvételről), és Raffai Endre professzor valcerbe kezd a plafonról lelógatott női ruhák között. Keringő Máriával a performance címe, s ezzel életre kelti az épület tereit. Pörög, aminek hatására megmozdulnak a régi ruhák, táncol minden, bál van a Weinberger-házban. A performance után körbevezetnek bennünket a házban, a sok szoba egymásból nyílik, s egy L alakú gang öleli őket, az ember szinte látja maga előtt, ahogyan annak idején itt iszogatták a ház lakói délutáni, forró feketéjüket.