Virágdíszben a magyarittabéi Kossuth-szobor - Pozsár Rihárd fotója

,,Édes hazám, régi magyar nemzet, /Alszik-e csak a vitézség benne,/ Vagy apáink halálával elhalt?/ Illik-e még oldaladra a kard?” - kérdezi Petőfi Sándor a Kemény szél fúj... című költeményében 1848 februárjában. Jogosan tette fel a kérdést a szabadságharc sugallatában és reményében. És bennem újfent megfogalmazódik a kérdés, aktualitását mit sem veszítve 159 esztendő távlatából: van-e kellő ,,vitézség” bennünk, hogy magyarok maradjunk itt, a Délvidéken (különösen Bánság zordon sivító tájain), és ,,elhalt-e” bennünk az a kedvesnek becézett nemzeti öntudat, amely nem enged a negyvennyolcból és konok hajthatatlansággal ellen tud állni a beolvadásnak, mert féltően, de vasakarattal magyar akar maradni.
Amióta eszemet tudom, ,,kemény szél fúj” szülőföldemen, a Bánságban. Már gyermekfejjel megtapasztaltam a kisebbségi lét (nagybetűs) Fájdalmait. Mert Fájdalom volt, amikor - mondjuk - hétévesen a szülőföldemen, Kisoroszon a boltban elém állt a kereskedő, és anyám bevásárlólistáját nem tudtam az állam nyelvére lefordítani. Remegve mutogattam az árucikkekre, és zavaromban óriási nyelvtani hibákat vétettem, ha megszólalni kellett.
Fájdalom volt az elemi iskolában a sorakozókat végigállni, amikor mi, magyarok minden szinten a ,,b” osztályosok voltunk, és az ,,á” osztályosok, az államalkotó nép gyermekei vonulhattak elsőnek a tanterembe. Emlékeszem, az is Fájdalom volt, hogy mi, magyar diákok mindig csöndben és fegyelmezetten álltunk. A nemzettársaink csipkelődtek, nevetgéltek, izegtek-mozogtak. És az nem volt baj. Az sem volt baj, amikor a közös ünnepségeken diákokkal teli volt a művelődési otthon, és amikor felcsendült a színpadon a magyar dallam vagy líra, akkor jött a nézőtérről a legnagyobb hahota és hangos beszéd...
És fájt életemben a nemzeti identitású kisebb-nagyobb ,,beütés”. Ma sem felejtem, milyen Fájdalom volt, amikor az újvidéki Magyar Tanszéken szerzett diplomámon csak cirill betűket találtam, holott világosan emlékszem, előzőleg megkérdezték, hogy magyarul szerepeljen-e a nevem. 1984-et írtak akkor, és mormoltam magamban: ,,kemény szél fúj”.
De én nagyon jól tudom, hogy az Istenünk nemcsak ránk tekint, hanem kíséri, óvja utunkat. Mert különben hogyan bírtuk volna ki a bántásokat, a sérelmeket, a szidalmakat?! És Isten égi uralmat sugározva ránk, egy államilag kikiáltott ,,független, önálló, szuverén és önrendelkezésű ország”-ban szeretnénk emberi mivoltunkat kiteljesíteni. Hogy Emberek legyünk! Hogy emberi Életet éljünk! Hogy ne önsanyargató és önpusztító életünk domborodjék ki! Hogy boldogok legyünk, ahogyan az önakaratunk megkívánja! Hogy lelkünkben éljen Szent István, Mátyás király, Zrínyi, Kölcsey, Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Ady, Jókai, Tamási Áron, Kosztolányi szellemisége! Hogy ne feledjük azt a drága pillanatot, amikor gyermekfejjel nagyinkóval lehuppantunk a kemence padkájára. És nagyinkó a kékfestő kötényébe helyezett bennünket és mesélt. Mesélt a hópilinkékről, a prédaleső régensekről, a tüneményes királylányokról, Mátyás király igazságáról. Azután altatott halk dúdolással: ,,Csicsiss, baba, aludjál, / Aranyosat álmodjál, / Csak azt álmodd szüntelen, / Itt nyugszol a keblemen.”
Mielőtt leteszem a tollat, csak annyit mondok: ,,kemény szél fúj”, illetve fújhat, de én ezután nem törődöm vele. És dacolok, ha kell, hogy Bánság eme kis szögletében, ahol az életterem megoszlik: Szajánban, Kisoroszon és Nagykikindán a nemzetem ne a Fájdalommal bánkódjék, hanem a tömérdek életkedvért, és a sok-sok ki nem mondott sóhaj, legyen óhaj a szebb jövőnkért.