Kedvtelésből kötelesség

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Kedvtelésből kötelesség

Beszélgetés a Magyar Életfa Díjjal kitüntetett Lepár Ferenc amatőr színjátszóval és rendezővelLepár Ferenc nemcsak a nagykikindai, hanem a vajdasági magyar műkedvelő színjátszásnak is az egyik nagyra becsült, tiszteletet érdemlő egyénisége. Negyvenöt esztendeje, hogy jelen van a mozgalomban,...

Beszélgetés a Magyar Életfa Díjjal kitüntetett Lepár Ferenc amatőr színjátszóval és rendezővel
Lepár Ferenc nemcsak a nagykikindai, hanem a vajdasági magyar műkedvelő színjátszásnak is az egyik nagyra becsült, tiszteletet érdemlő egyénisége. Negyvenöt esztendeje, hogy jelen van a mozgalomban, és azóta a szívós, áldozatkész emberek elhivatottságával, hűségével teszi a dolgát - olvashatjuk Faragó Árpád méltatásában. A Magyar Életfa Díj átadási ünnepségén a róla készült portréfilmben az a mondata ragadta meg a figyelmemet, hogy abból a tevékenységből, amely hobbinak indult az életében, lassan kötelesség lett. Ezzel kezdtük a beszélgetésünket - kellékek között, egy színpadi öltözőben.
- Három időszaka van a színjátszásomnak. Először azt hittem, valóban csak szórakozás lesz, de aztán észrevettem, hogy jobban szeretem annál, semmint csak szórakozzam. Amikor komoly, hivatásos rendezőkkel kezdtünk el dolgozni, akkor láttam, mennyire értékes ez a munka. Ahol készülnek becsukni a magyar óvodákat, iskolákat, ott nem szabad a kulturális tevékenységet könnyedén venni. Úgy gondolom, a művelődési házunknak is köszönhető, hogy Nagykikindán még vannak magyar diákok. Amint ez tudatosodott bennem, már nem volt visszaút, a kollégáimnak is azt mondogattam, hogy ezt már nem pusztán hobbiból csináljuk.
" Bizonyára hosszú út vezetett a felismerésig. Elevenítsük fel, hogyan kezdődött!
- 1966-ban, tizenhat évesen érkeztem az Egység Művelődési Egyesületbe. Határozott céllal kopogtattam be, a színjátszás érdekelt. Abban az évben már megtörtént a szereposztás, ezért, hogy addig se vesztegessem az időt, bekapcsolódtam a tánccsoport munkájába. A következő évben mutatkoztam be a közönségnek, a Régi szerető című darabban egy kis kondáslegényt alakítottam, majd jött sorban a többi szerep. Negyvenöt évet töltöttem az amatőrizmusban, a negyven szolgálati évemből harmincat a művelődési egyesületben dolgoztam.
" Érezte, hogy ez az életcélja, mégsem iratkozott be a színművészeti akadémiára. Miért?
- Az én családomban nem lehetett azt mondani, hogy színész akarok lenni, színiakadémiára szeretnék menni. Lehetett választani: vagy szakma, vagy fizikai munka. Vagy a határban dolgozol, vagy gyárban, esetleg kitanulsz egy szakmát. De tizenhat éves koromban még nem is sugallta nekem senki, hogy jó színész lennék. Csak később mondták, hogy színiakadémiára kellett volna járnom, de akkor már késő volt, hazajöttem a hadseregből, elkezdtem dolgozni. Amikor már egyedül is elmehettem volna, mert megkerestem a kenyeremet, én éreztem úgy, hogy elkéstem. De nem sajnálom, és soha nem bántam meg. Amit én amatőrként elértem, azt mindenkinek kívánom. Nekem valóban szerencsém volt, mert értékes rendezőkkel dolgozhattam: Dragan Jović, Kovács Frigyes, Barácius Zoltán, ifj. Szabó István... Azokban az években természetes volt, hogy hivatásos rendezőket kérünk fel, akik nem csak egy-egy előadásra készítettek fel minket, hanem megtanítottak a színjátszás fortélyaira. Ezért mertem később én is belevágni a rendezésbe. Játszottam a városban a szerb hivatásos színházban, de ott teljesen más volt a hangulat. Mindenki sietett, várták, mikor lesz vége a próbának, mert menniük kellett máshova. Az amatőröknél ilyen nincs, mert nem a színjátszásból élnek, hanem a színjátszásnak. Nálunk mindig baráti, sőt, családi volt a hangulat.
" Beszéljünk a kedvencekről, a megvalósításra váró vágyakról!
- Mindössze néhány hónapja nem dolgozom, és most veszem észre, nincs olyan szerep, amelyet ne kedveltem volna. Én a drámákat, a drámai szerepeket szeretem. Sokszor azért volt nehéz számomra a szerep, mert nagyon megragadott, felismertem benne magamat vagy egy olyan személyt, aki közel áll hozzám, a történetben pedig a családomat, az életemet. Ilyen volt például Schwajda Himnusza, az Üvegfigurák Tennessee Williamstől, John Steinbeck Egerek és emberek c. darabja... A vígjátékokat hamarabb elfelejtettem, habár élveztem, ha a közönség nevet és tapsol. A magyar drámaírók közül Németh László a kedvencem, mert mindig a család és az anya van a középpontban, a családon keresztül pedig az egész világot bemutatja. Szeretem ezt a témát. A rendezéseim közül Lorca Bernarda Alba háza című tragédiáját emelném ki és Athur Miller Édes fiaim című művét, mely két évvel ezelőtt a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóján Pataki Lászó-díjban részesült. A vágyaim között szerepel Spiró György Csirkefej és Kiss Csaba Világtalanok című darabja. Azt hiszem, az utóbbira még várnom kell, mert a mi közönségünk nem szereti a szabadszájúságot, a merészebb jeleneteket. Én viszont azt tanultam, ha helyénvaló és indokolt, akkor lehet az előadásban mindkettő. Habár néhány hónapja azt mondtam, egy kicsit pihenni akarok, úgy gondolom, lesz még idő egy-két szép szerepet eljátszani, egy-két kedves darabot megrendezni. Sajnos, egyre kevesebb magyar előadás van Nagykikindán, pedig régebben rendszeresen járt hozzánk a szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház társulata is. Most nem jöhetnek, nekünk sincs pénzünk, hogy megfizessük, várunk a tájolás támogatására, évek maradnak ki, és ez nagy gondot jelent a közönségnevelés terén is. Így hatalmas feladat hárul az amatőrökre. Ezért is emlegetem gyakran a kötelességet.
" Csakhogy az amatőr színtársulatok is sokkal rosszabb helyzetben vannak manapság, például nem tudnak annyit utazni, mint régen.
- Nem szeretek panaszkodni, és azokat sem szeretem, akik állandóan sopánkodnak, de ez valóban így van. Talán nem is becsülik meg az amatőrizmust annyira, mint valamikor. Ma már mindent előadhatunk a színpadon, senkinek sem kell előre beszámolni a darab tartalmáról, de nem is gondoskodik senki a szemlére való eljutásra buszról vagy útiköltségről. Behozzuk a jelmezt, kölcsönkérünk, csak a legszükségesebbet vásároljuk, aztán azt halljuk, hiányosak a kosztümök, a díszletek, de hát ez nem is csoda. Valamikor több pénz jutott ránk. Nagykikindán erősek voltak a vállalatok, bármelyikhez fordultunk, segített. Most mindenki a fejét fogja, ha valaki kér valamit.
" Ha nem titok, a már említett pihenésre miért volt szüksége?
- Augusztus 25-én betöltöttem a 40. Szolgálati évemet, nyugdíjba vonultam. A családban is történtek események, a fiatalabb lányom férjhez ment, kisbaba született, gondoltam, nem kell nekem mindig itt lennem, ideje a családdal is foglalkozni, mert a munkával töltött évtizedek sok áldozatot követeltek. Aztán jött a tél, de tavaszra elkezdjük ismét. Most már a Magyar Életfa Díj is kötelez, ezért sem pihenhetek sokat. Tavalyelőtt megkaptam Nagykikinda város díját, azt hittem, ezzel bezárult egy kör. Voltak elismerések, amelyeket vártam, aztán vagy bejöttek vagy sem, de erre nem is gondoltam. Nagyon kellemes meglepetés számomra.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kedvtelésből kötelesség
Bánáti Újság
  • Cs. B. B.
  • 2010.08.04.
  • LXV. évfolyam 31. szám
Kedvtelésből kötelesség
Szabadkai Napló
  • TOMEK Viktor
  • 2010.02.10.
  • LXV. évfolyam 6. szám
Facebook

Támogatóink