1974 és 1975 között Portugália a világ figyelmének középpontjába került. Ebben a két évben zajlott le a leggyakrabban szegfűs forradalomként (Revolução dos Cravos) nevezett, a XX. századi európai történelem egyik legkülönlegesebb rendszerváltása.

Egy kis történelem: 1933-tól az országban António de Oliveira Salazar vezetésével autoriter rezsim uralkodott, az úgynevezett Estado Novo (Új Állam). Salazar halála után Marcelo Caetano vitte mindezt tovább, hosszú és véres gyarmati háborúkat vívtak Afrikában, miközben Európában már javában zajlott a dekolonizáció. Ezek óriási terhet róttak a portugál gazdaságra és társadalomra, közben pedig a portugál fiatalok nagy részét besorozták. Ezek dióhéjban a forradalom és katonai puccs előzményei. 1974. április 25-én a Fegyveres Erők Mozgalma eldöntötte, hogy békés eszközökkel dönti meg a diktatúrát. A cél, hogy a gyarmatok felszabaduljanak, és létrejöjjön egy demokratikus állam. Április 24-én éjjel titkos rádiókódok hangzottak el a lisszaboni rádiókban. A kiállítás címe is erre a pillanatra, azaz egész konkrétan egy dalra, José Afonso Venham mais Cinco című számára utal. Ezt választották eredetileg az MFA (Fegyveres Erők Mozgalma) katonái mint rádiós jelet, hogy amikor felhangzik hajnalban a Rádio Renascençán, induljon az akció. Végül megváltoztatták, így a Grândola, Vila Morena című szerzeményre indultak.

Most én hallgatom egymás után ezt a két dalt. Még nincs hajnal, de néhány óra múlva igen. Akkor, ott, 1974-ben felcsendült a rádióból a jel, s a hadsereg egységei elfoglalták Lisszabon kulcsfontosságú pontjait — repteret, közintézményeket, rádióállomásokat. Caetano estére fegyverletételre kényszerült, és hatalma ezzel véget is ért. A nép az utcára vonult, virágokkal fogadta a katonákat, egyes virágárusok szegfűt osztogattak, az emberek ezeket tűzték a puskacsövekbe, innen a forradalom elnevezése. A virágokkal és emberekkel teli utcákra nemzetközi figyelem terelődött, a világ hírügynökségeinek fotóriporterei Portugáliába utaztak, mindenki szerette volna a tűz közvetlen közeléből, valós időben megörökíteni ezt a pillanatot, és tájékoztatni a világot, hiszen érezhető volt, hogy ami történik, az egész biztosan bekerül majd a világ történelemkönyveibe.

A puccs után egy ideiglenes katonai és civil vezetőség jött létre. Megkezdődött a pártrendszer kialakítása, az alapjogok visszaállítása, a politikai foglyok szabadon engedése. Megszűnt a PIDE/DGS titkosrendőrség. Felszámolták az egyetlen törvényes pártot (União Nacional). Bevezették a szólásszabadságot, a szakszervezeti jogokat és az általános választójogot. 1975-re Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, Zöld-foki-szigetek és São Tomé és Príncipe függetlenné váltak. A gyarmati háború véget ért. 

1975-öt a forró nyárként emlegetik, ekkor zajlott a hatalomharc, hiszen az ország kettészakadt a kommunisták (PCP) és a szociáldemokraták/szocialisták (PS) között. Radikális baloldali csoportok földeket foglaltak, gyárakat vettek át. A társadalomban egyesek forradalmat, mások rendet akartak. November 25-én aztán a hadsereg jobbszárnya puccskísérletet akadályozott meg, ezzel véget ért a forradalmi időszak és megkezdődött a politikai konszolidáció.

A Jöjjenek még öten — külföldi szemmel a portugál forradalomról című kiállítás ötlete 1993 nyarán született meg, ekkor kérte fel ugyanis Margarida Medeiros fotográfus, író és Ana Soromenho író Sérgio Tréfaut kurátort, hogy készítsen egy nagyszabású kiállítást azon külföldi fotósok munkáiból, akik megörökítették a portugál forradalmat. A projektum eredetileg a forradalom 20. évfordulójára készült volna el, de akkoriban politikai okokból nem volt időszerű, így nem valósult meg. 1999-ben az addig összegyűjtött anyag egy része helyet kapott az Egy másik ország című dokumentumfilmben, de a kiállítás továbbra is váratott magára, egészen 2023-ig, amikor az április 25-ei események 50. évfordulóját ünneplő bizottság és a kulturális minisztérium támogatásával végre megvalósulhatott.

Most első alkalommal Portugáliában is látható a 200 nagy méretű fotó. Visszautazunk egy olyan múltba, ahol mi magunk nem voltunk, nem lehettünk, mégis átéljük. A fotókról kiált felénk a tömeg, sóhajok, oltásra váró malacok visítása vagy néhány összeölelkező katona néma, vállat rázó zokogásának hangja a fülünkben cseng, ahogy sétálunk a tárlat képei előtt. A frissen nyomtatott újságok lapjának hangja és a nyomdafesték illata, ahogy a katonák az utcán a híreket olvassák. Mosolyok és elszántság. Egy forradalom, mely mindenféle harc nélkül zajlott, vér nem is igazán folyt, négy ember vesztette életét az események során.

Tátott szájjal fogyasztani nehéz, emészteni még nehezebb, néhány kép előtt percekig álldogálok, becsukom a szám. Jól elkapott képsorok, beszédes fotók sora, több sík, több történet egy képen belül. A legtöbbjük fekete-fehér. Azok, amelyek előtt sokáig állok, vagy szinte felkiáltok hangosan, hogy Úristen, mennyire jó ez a kép!, szinte kivétel nélkül mind Sebastião Salgado alkotásai. Véletlen? Nem. Nemrég hunyt el, nyolcvanegy éves korában. Ő is ott volt, ott kellett lennie. Mellette még olyan, nemzetközileg ismert és elismert fotósok képei láthatók, mint például Guy Le Querrec, Jean Gaumy, Dominique Issermann, Fausto Giaccone, akiknek munkáit a világ számos újságja és magazinja publikálta már.

Nem folyt vér, nem háborút bemutató képsorokat nézünk végig, mégis nagyon erősen hatnak. Később újdonsült barátainktól megtudjuk, olyan volt ez a két év, mintha a sok esztendő után végre először lélegeztek volna friss levegőt. Mintha valaki ablakot nyitott volna, s mintha a szívekről lehullott volna egy óriási szikladarab. Valami ilyet éreztem én is a tárlat alkotásait bámulva. Részletekben elveszni, hogy miután torkon ragadott egy-egy kép, lassan elengedjen, hogy a következő elé léphessek. Valószínűleg olyan erős érzelmi töltettel találkoztak a fotósok az eseményeket rögzítve, amely őket is beszippantotta, nem nyomhatták le a gombot profiként, érzelmeiket félretéve. S nem is kell. 

A tárlat négy tematikus egységre oszlik:

— A szabadság ünnepe: a szabadság és a szólás újrafelfedezését mutatja be.

— Az új hatalmi formák: új politikai pártok, az MFA (Fegyveres Erők Mozgalma) kulturális kezdeményezései és a néphatalom.

— Függetlenségek: a volt gyarmatokból visszatérő portugálok történetére fókuszáló képsorozat.

— Egy megosztott ország: az ideológiai szembenállások képei.

A kiállítás elrendezése narratív logikát követ: a fényképeket tematikusan csoportosítva mutatják be, miközben az időrendet vizuális kontrasztokkal törik meg. „Két különböző pillanatot ábrázoló kép is kerülhet egymás mellé, hogy ellentétet vagy párhuzamot teremtsen köztük” — mondta Sérgio Tréfaut kurátor egy sajtóközleményben, drámai és szimbolikus értelmezést kínálva a portugál forradalom folyamatához.

A Jöjjenek még öten — Külföldi szemmel a portugál forradalomról című kiállítás május 23-án nyílt meg és augusztus 24-éig látogatható az almadai Mutela ipari parkban, az egykori Lisnave hajógyárral szemben. Hátha valaki éppen arra jár, s ezt olvasva kedvet kap forradalmi képeket nézegetni.