A közönség tehetséges, fiatal zenerajongókat hallhatott és láthatott. Olyan műsorban gyönyörködhetett, amely különféle zenei műfajokat és a fiatalok egyéni előadásait vonultatta fel. Saját szerzeményeket, valamint a ’70-es, ’80-as évek és napjaink pop-rock slágereit keltették életre. A színpadon nemcsak a jelenlegi növendékek léptek fel, hanem azok is, akik az elmúlt másfél évtizedben a Bubamara csapatának voltak tagjai.

Az igazgatónő köszöntője

Tizenöt év… egy szám, mely mögött számtalan emlék, érzelem, boldogság, öröm, könny, sőt néha még némi csalódás is rejlik. Rendben van ez így, hiszen ez maga az élet — kezdte köszöntőbeszédét Lovas Djijanta, a Katicabogár — Bubamara megálmodója, vezetője, mentora, zenetanára. — Az ötletet a véletlen hozta. Megalakult a gyermekkórus. Amikor ez sikerült, már nem lehetett megállni. Gyermekdalokkal kezdtünk, de egy hónappal később már saját dalokat írtunk szerb és magyar nyelven azzal a céllal, hogy a gyerekek a zene segítségével könnyen elsajátítsák közösségünk mindkét nyelvét. A szöveget a férjem írta, a dallam az én feladatom lett. Teljesült az álmunk, fellépések kísérték a fellépőket, és dicséret.

2013-ban már zenekar kísérte a kórust, mely harminc gyerekből állt, és az évek során mintegy 400 kisgyermek találta meg ebben az örömét. 2015-ben CD-t adtak ki, majd a négy évvel később újévi CD-n tíz szerb és magyar dalt. Nehéz feladatnak tűnt olyan gyerekeket találni, akik tudnak gitározni, dobolni, zongorázni, hiszen ehhez sok tanulásra volt szükség. Az érdeklődés nem lankadt. Megkezdődött a tanulás, majd a próbák sora, hol másutt, mint tanáruk nappalijában.

— Nagyon büszke vagyok mindannyiukra — folytatta Lovas Djijanta, külön kiemelve, hogy nem egyéni sztárokat nevelnek, mert nem ez a cél, hiszen később mindenki maga járja majd a neki kijelölt utakat.

— Ehelyett arra törekszünk, hogy minden gyermekből a lehető legtöbbet hozzuk ki, és a közös zenélés által a legjobbat adjuk — nyomatékosította, majd a későbbiekben ez be is bizonyosodott, amikor a zongora elé ült, vagy velük énekelt.

Aztán felcsendült a zene. Kezdték a legapróbbak. Néhány éves, talán óvodáskorú gyerek. Elképesztő odafigyelés, mozdulatok a zene ritmusára, igyekezet. Jöttek a nagyobbak, teljes volt a magabiztosság, koccantak a dob ütői, felcsendült a gitár és vele a zongora, gondtalan gyermekhangok, ismert számok, vagy valaki számára újak. Táncot jártak a fények is, a diszkó hangulatát felidézve, illetve próbára téve a fotósok találékonyságát, hogy a fehér, piros és kék fény kavalkádjában egyáltalán megtalálják, majd le is fotózzák a kis művészeket.

Ráadásként azok zenéjét hallhatta a közönség, akik már felnőttek, talán valahol máshol zenélnek vagy énekelnek, de mintha fogadalmat tettek volna, nem lettek hűtlenek korai gyermekkoruk emlékének.

A megérdemelt taps bejárta a zsúfolásig megtelt termet, elismerésként és köszönetként egyaránt.

Az esemény hatása alatt, amikor az ünnepség már lecsengett, és a terem elcsendesedett, két hölgy összegezte a történteket: „Tudod, mit jelent ez?” — kérdezte egyikük. „A zene rendet jelent, fegyelmezettséget, figyelmet, hiszen a szívünk is ritmusra jár. De barátkozási lehetőséget is jelent, előítéletek nélkül, összetart, és örök szép emlékként megmarad” — válaszolta meg saját kérdését. „Igaz, játszva ismerik meg a zene szépségét és a hangszeren való muzsikálás örömét is” — bólintott helyeselve beszélgetőtársa. — „Ezt nem lehet csak úgy megszervezni. Egy ilyen estét csak az tud létrehozni, aki hisz bennük.”

A hölgyek kiléptek a lámpák által megvilágított estébe, és elvegyültek a járókelők között, magukban biztosan tovább hordozva a zene csodáját.