Az alábbi eset még karácsony előtt történt.
A reggeli ködben lassan csúsztatom le öreg Ladám a zentai híd bánáti oldalán. Hideg, igazi karácsonyt váró idő van. Az alig bokáig érő hó, mely az éjjel esett, még nem tudja felidézni a régmúlt karácsonyok emlékét, de már így is több a semminél. Mondogatom magamban, hogy nem lesz fekete karácsonyunk az idén. Nincsen igazán jó kedvem. Emlékek, rossz emlékek torlódnak bennem, nem tudok szabadulni tőlük. Egy éve múlt, hogy eltemettük szépemlékű édesanyámat. Ezentúl karácsonykor még nagyon sokáig szomorúság vegyül el abbéli örömömben, hogy megszületett a Megváltó, és hogy van még remény ebben a butaságokkal oly bőven megrakott feneketlen katlanban.
Nem sok ideig tartott, amíg leértem a motelhoz, ahol a zimankós időben egy kisebb csoportnyi ember várakozott. Mellettük elhaladva mintha kaszát láttam volna a kezük ügyében. A kiserdő felé csúszkálva a jeges úton, egy kissé önmagamra is morogva, hogy micsoda badarság: hólapát helyett kaszával ácsingózó napszámosok ebben a jeges időben, karácsony előestéje előtt alig néhány nappal. Mondom magamnak, biztosan nem jól láttam, mert hát ugyan mit kaszálnának ezek a szerencsétlen emberek télen. Talán havat?
Csókára érve elhessegettem a gondolatokat fejemből. Egész nap tettem-vettem a tanyán, majd naplemente előtt elindultam zentai szállásomra. Ismét az említett motelhoz érve látom, hogy az én csókai ,,jóemböreim szálingóznak ki fáradtan a ,,Nagyszőlő” kamionjából, és láss csodát, csakugyan kaszát tartanak a kezükben. Mi a fenét keres télen a kasza ezeknél az agyonfázott, elgémberedett, szerencsétlen embereknél? Nem most van az ideje az efféle szerszámnak.
A zentai városházához érve egy adoma jutott eszembe Rudits Ignácról, a két világégés közt elhíresült városi földbirtokosról. Az a módi járta akkortájt, hogy a napszámra váró zsellérek a városháza kupolája alatt kúpoztak, várva az arra vetődő munkát kínáló atyafiakat. Egy hasonlóan hideg, havas reggelen Rudits urunk a Savoyai Jenőről elnevezett kávéház ablakából szemlélte a gyülekezetet, majd egyet gondolva odaballagott hozzájuk, és feltette a kérdést. -- Emberek, ki akar dolgozni? -- Természetesen mindenki jelentkezett. -- Akkor menjetek haza kaszáért, és egy óra múlva itt találkozunk -- szólt Ignác úr. És történt, amint meg lett mondva, egy óra múlva szép csoport munkára és persze napszámra áhítozó atyafi gyűlt össze a mostani szökőkút helyén. -- Akkor munkára fel! -- szólt a verdikt Rudits úr szájából, és az emberek lassan elkezdték a havat kaszálni, mint ahogyan azt szénavágáskor szokás. Hanem egy pár óra múlva a bandagazda megjelent a kávéházban, és panaszolni kezdte, hogy ezért a bérért nagyon elfáradtak a kaszások, meg hasonlók. Rudits úr felrántotta szemöldökét, és a bandagazda mellének szögezte a kérdést: -- Oszt, kalapáltak-e meg fentek-e, kentek? Mert abban az időben járta az a mondás a kaszások között, hogy fenjünk, oszt pihenjünk.
Csak azért meséltem el a feni adomát, hogy elgondolkodjon a kedves olvasó azon, hogy az újonnan adaptált Rudits Ignácoknak vajon eszükbe jut-e hókaszálákor megkalapáltatni és megfenetni azt a cudar kaszát.