Közhely, banális megállapítás, de ide kívánkozik: nem könnyű felkészülni egy majdnem kéthetes európai (kör)útra. Nemcsak a bőröndök tartalmát kell alaposan megtervezni, hanem utána kell nézni az interneten, hogy milyen időjárás várható a meglátogatandó országokban, ellenőrizni kell a biztosítási kártyákat, gyógyszert kell vinni az esetlegesen fellépő nyavalyákra, de a mobiltelefon és a fényképezőgép töltőjét sem szabad kihagyni. Amikor mindez rendben van, akkor már csak azért kell izgulni, hogy a hajnali háromkor való ébresztőig sikerüljön valamicskét aludni… Ez azonban ritkán sikerül, még a tapasztalt, rutinos utazónak sem gyakran.

A hajnali szegedi indulás, a kora reggeli budapesti átszállás után zavartalanul haladtunk Szlovénián keresztül első úti célunkig, az olaszországi Veronáig. Menet közben persze kisebb pihenőkre megálltunk az egykori jugoszláv tagköztársaságban is, ahol már tökéletesen „idomultak” a nyugati világhoz. A sztráda mellett épült autós pihenőhelyek étellel-itallal, boltokkal, tiszta illemhelyekkel, pénzváltó automatákkal, többnyelvű térképekkel és újságokkal várják a betérőket. Trieszt mellett elhaladva láttuk a tengerpartra épült, szépséges Miramare-kastélyt, melyet a tragikus sorsú Miksa herceg, Ferenc József testvére építtetett, és melyet elsősorban Erzsébet királyné látogatott szívesen, mert szerette az öböl klímáját, s innen indult tovább Korfu szigetére, ottani nyaralójába.

Veronai aréna: A tömeg nem bikaviadalra, hanem a Pink Floyd fellépésére vár

Veronában ottjártunkkor a szokásosnál is nagyobb volt a forgatag. A negyedmilliós városban vendégszerepelt a világhírű Pink Floyd együttes, méghozzá Olaszország harmadik legnagyobb befogadóképességű arénájában. A belvárosban a közlekedés megbénult, az időszámításunk szerint 30-ban épült aréna előtt végeláthatatlan sorok kígyóztak — négy órával a koncert kezdete előtt… Ha Veronában jár az ember, okvetlenül megtekinti a Shakespeare-tragédiához kapcsolódó nevezetességet: Júlia erkélyét és a hősnőről alkotott szobrot. A zarándokhellyé avanzsált kis udvarban áll 1972 óta Júlia szobra, a világ minden tájáról idesereglő turisták fényesre „tapizták” a tragikus hősnő mellét. Hogy miért? A fáma szerint, ha valaki megérinti Júlia eme testrészét, rátalál az igaz szerelem! Az eredményről még semmilyen kimutatás nem készült.

Utunk a Pó folyó völgyén keresztül, majd az olasz és a francia Riviéra mentén Monacóba, a világ második legkisebb államába vezetett. A 37 000 lakosú törpeállam, mely a Földközi-tenger és Franciaország közé ékelődött, leginkább a Monte Carlo nevű városnegyedéről híres. Itt találhatóak a kaszinók, melyek csábítják a meggazdagodni vágyó, de egyébként már jómódú szerencsejátékosokat. Akik általában veszítenek. Mi is megcsodáltuk a csupa ragyogást, a kivilágított pálmafák alatt álló luxusautókat és az ékszerektől csillogó hölgyeket (és urakat is), azután bebocsátást nyertünk az előtérbe, ahonnan szép kilátás nyílik a játékteremre. Ilyesmit csak filmen lát az ember, és mivel efféle élményben többször is volt már részünk, nem is bámészkodtunk sokáig a csillogó-villogó épületben, hanem átmentünk a közeli „népi kaszinóba”. Itt nincs belépőjegy, a sötét öltöny vagy a zakó sem kötelező, igaz, strandpapucsban, rövidnadrágban nem engedik be az embert. A minimális tét 5 euró. Aztán akit elkap a hév, az annyit játszhat, amennyit akar, meggazdagodni úgysem fog. Az utcán teljes gőzzel üzemelnek a kerthelyiségek, utóvégre az Azúr-parton egész évben tavasz van, szokták mondani, s a csokornyakkendős urak (valószínűleg) kubai szivart szívnak, az estélyi ruhás hölgyek pedig hanyag eleganciával hörpintenek a (feltételezhetően) francia pezsgőből. Általában rá sem pillantanak az utca emberére, egyszerűen átnéznek rajta. A pompás szökőkutakkal övezett tér egyik sarkában, közel a kisebb kaszinó bejáratához, éppen egy fiatal pár veszekedett hangosan, a férfi valószínűleg veszített a teremben, és pénzt kért a további játékhoz, mire a nő duzzogva sarkon fordult, és otthagyta. Egy életkép a kaszinók világából.

Minden csillog-villog, a kaszinót kívülről szabad, belülről tilos fényképezni

Monaco: a törpeállam egyik luxusjachtkikötője

A francia—spanyol határt átlépve egy nem mindennapi élmény várt bennünket: Salvador Dalí (1904—1989) híres/hírhedt spanyol szürrealista festő szülővárosában megtekintettük a művész legnagyobb gyűjteményes kiállítását. Figueresben, szülővárosában még életében vásárolt egy nagy házat, maga tervezte a kiállítótermeket, a bemutatott anyag nagy részét is az ő javaslatára hozták el ide, s ebben az épületben is temették el. Dalí polgárpukkasztó stílusban öltözködő, cérnavékonyságú, fekete, pödört bajuszú, főként pőre nőkkel magát körülvevő művészként él emlékezetünkben, és alkotásain általában a káoszt, az ember belső lelkivilágának zavarát próbálja megjeleníteni. Sikerrel. Merthogy a figueresi Dalí-múzeumban is ez fogad bennünket. A világos piros téglás, háromemeletes ház tetején hatalmas fehér tojások vannak, amikor pedig belépünk az udvarra, egy autóabroncsokból „alkotott”, tízméteres obeliszk fogad bennünket. Az emeleteken is bőven találkozunk olyan meglepetéssel, amelyet nehéz szavakba önteni, látni kell. Nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, de hát a művészet már csak ilyen: gondolkodásra készteti az embert. Salvador Dalí alkotásai pedig mindenkit foglalkoztatnak, alaposan elgondolkodtatnak...

Salvador Dalí-múzeum: ezek nem húsvéti tojások!

Dalí néhány műalkotása a múzeumban

Amikor elhagyjuk a különleges múzeumot, már „simább” látvány vár bennünket:  a katalán táj barátságos lankái, kisebb hegyei, a csillogó tenger szikrázó hullámai. Azután pedig Lloret de Mar, a Costa Brava-i partszakasz legnagyobb üdülőhelye következik.