Annak a környezetnek a megteremtése azonban, amelyben a gazdaság dinamikusan növekszik, bonyolult folyamat.

Ha ezek közül kevés feltétel teljesül, nem várható gyors gazdasági növekedés. Mindig lesznek ugyanis olyan szűk keresztmetszetek (garatok), amelyek akadályozzák a fellendülést.

Az úgynevezett közepes jövedelmi csapda elmélete közismert közgazdasági kategória. Ha egy országban az egy főre jutó átlagjövedelem elér egy bizonyos szintet, a termelékenység és a jövedelem növekedése elkezd stagnálni. Ez a jelenség egyébként nem csak egy jövedelmi sávban figyelhető meg. A japán gazdaság évtizedes stagnálása is beleillik ebbe a teóriába, miközben a még stagnáló japán jövedelmek sem nevezhetőek közepesnek, ha más országok adataival hasonlítjuk őket össze.

Ha viszont maradunk a feltörekvőknél, ismert jelenség, amikor egy viszonylag szegény ország gazdasága úgy lép növekedési pályára, hogy olcsó munkaerejére alapozva bevonzza a tőkét és a technológiát a világ fejlettebb részeiből.

Az ebből eredő növekedés azonban törvényszerűen magával vonja a bér, az pedig az életszínvonal emelkedését is. Amikor a fizetés eléri azt a szintet, hogy már nem tud versenyezni más feltörekvő gazdaságok alacsonyabb bérével, a növekedés elkezd lassulni, majd akár el is maradhat.

De nem csak a bérszint okozhat megtorpanást. Az újabb gyártókapacitásokat sok esetben ilyenkor azért nem lehet bevonzani, mert egyszerűen elfogy az urbánus munkakörnyezetbe még gyorsan integrálható szabad, vidéki munkaerő.

A teória esetében a közepes jövedelem szintje tág érték, és a határai is változnak. Ezért fordulhat elő, hogy egy-egy ország akár többször is a közepes jövedelműek csapdájában találhatja magát.

Ha tisztán gazdasági szempontból tekintünk a folyamatokra, az egykori Jugoszlávia már a ’80-as években egy ilyen helyzetben vergődött. Ez volt az ország szétesésének egyik fő oka, az éledő nacionalizmusra pedig akár következményként is tekinthetünk. Természetesen lehet vitatkozni, hogy a fellángoló nacionalizmust milyen mértékben gerjesztette a gazdaság stagnálása, vagy hogy a gazdasági folyamatoknak úgy általában milyen szerepük volt a délszláv konfliktusok kialakulásában. Az viszont biztos, hogy ezredforduló után ismét megfigyelhető volt egy ilyen folyamat, melyet a 2008-ban bekövetkezett világválság szakított félbe.

A világ sok országa esett már ebbe a csapdába — volt, amelyik többször is. Finnországot, Szingapúrt és Dél-Koreát viszont úgy szokás emlegetni, mint azok az államok, amelyeknek sikerült az utóbbi évtizedekben elkerülniük az ilyen kelepcéket. A feltörekvő országok gazdasága ugyanis folyamatosan kétirányú nyomásnak van kitéve: az egyik az alacsonyabb bérű országokból érkező konkurencia, a másik pedig a fejlett országok által gerjesztett, az innováción és a gyors technológiai fejlődésen alapuló versenyhelyzet. Gyorsan változó világunkban nem könnyű egy országot gazdaságilag úgy kormányozni, illetve a cégvezetőknek nem egyszerű a vállalkozásokat úgy irányítaniuk, hogy lépést tudjanak tartani a technológiai újdonságokkal, megőrizzék a piaci pozícióikat, és elkerüljék az ilyen jellegű kelepcéket.

A gazdasági fejlődés lassulásának egyéb okai is vannak. Meghatározóak lehetnek például a politikai körülmények is.

Egy megfoghatatlan és láthatatlan határt túllépve a folyamat visszafogja a vállalkozói kedvet. A hatalom birtokosainak viszont ekkor gyakran már nem a jólét növelése a céljuk, csupán az erőforrások és elsősorban a közpénz feletti korlátlan rendelkezés.

A csapda egyébként nem csak a közepes jövedelműek esetében „működik”. A világ leggazdagabb országaiban is megfigyelhető a jelenség. Ennek az lehet a tanulsága, hogy a politikai rendszereknek és a gazdasági modelleknek is folyamatosan új formákat kell keresniük, mert a világ is gyorsan változik.

Nyitókép: Pixabay.com