Közülük sokan mindmáig megőrizték az itt maradt kertes házat, és rendszeresen haza is járnak. Ennek a hagyománynak szakadt most vége a Dékány családban.

Takaros, tágas családi ház előtt állok meg, ez az a cím, amelyet kaptam. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiszen látszik, hogy a házat nem lakják, viszont rendezik és karbantartják a tulajdonosai. Illetve csak a volt tulajdonosai, hiszen Dékányék nehéz szívvel ugyan, de úgy határoztak, hogy itt az ideje eladni a kelebiai ingatlant, ahová annyi éven át hazajártak. Anna pityeregve fogad a kapuban.

— Búcsúzkodunk, lassan indulunk vissza Németországba, és ez már nem a mi házunk. Nehéz, nagyon nehéz megválni tőle, de nem tehetünk mást. Nincs már erőnk fenntartani azért az évi egy-két látogatásért — mondja a könnyeivel küszködve. Közben azért már mosolyog is, és az ebédlőbe invitál, ahol a szomszédok is ott ülnek. Anna férje, József elmagyarázza, hogy sokkal több embert vártak, több szomszédot, szerették volna, ha mindenki eljön, viszont van, aki a lámpaláz, van, aki a munka miatt nem tudott jelen lenni, hogy meséljen erről a különleges barátságról.

— Ezt a házat ’75-ben kezdtük el építeni, és tíz évbe telt, amíg elkészült — kezdi a történetet József. — Mindig, amikor hazajöttünk, hozzátettünk valamit, lépésről lépésre, nem egyszerre lett kész. Nagyon szerettünk itt lakni, azt hiszem, ez látszik is a házon. Úgy gondoltuk, egyszer majd itt telepszünk le, de a sors másként hozta. Egy fiunk van, aki már Németországban járt iskolába is, ott van a munkahelye, tudjuk, hogy ő már nem fog hazajönni, mi pedig nem bírjuk tovább fenntartani a házat. A családom Bánátból, Tamásfalva környékéről költözött Kelebiára, én innen továbbmentem külföldre.

Anna és József friss házasokként döntöttek úgy, hogy külföldön próbálnak szerencsét. Ahogy József mondja, akkoriban még nem volt nehéz beszerezni az ehhez szükséges papírokat. A döntésüket máig sem bánták meg, bár a honvágy azért sokszor gyötörte őket.

— Én ’69-ben mentem ki Németországba — idézi fel Anna. — A férjem kezdetben nem állt kötélnek, nem akart jönni. A szülei jómódú parasztemberek voltak, én meg féltem a jószágoktól, a közelükbe sem mertem menni. Mondta is a férjem, hogy neki nem ilyen asszony kellett volna, ezért én elmentem. Nekem nem volt nehéz, hiszen én már itt tanultam németül. Szerettem volna legalább egy középiskolát befejezni. Nagyon kedveltem a fizikát, de akárhová jelentkeztem középiskolába, nem kaptam helyet. Két választásom volt: a földművelés, melyet nem szerettem, nem is értettem hozzá, vagy hogy szerencsét próbálok külföldön. 1967-ben született meg a kisfiunk, én ’69-ben mentem el. Mondanom sem kell, ez nagyon nem tetszett a férjem szüleinek, ők úgy tervezték, hogy majd én veszem át a helyet a családi gazdaságban. Nem értették meg, hogy nekem más vágyaim voltak. Ezért mondtam azt, hogy menjünk ki Németországba, kezdjünk ott új életet. A párom eleinte hallani sem akart róla, azt mondta, ő nem tud németül. Az a veszekedés végül úgy fejeződött be, hogy fogtam a kisfiamat, hazavittem a szüleimhez, én pedig kimentem Németországba. A férjem három évig várt rám, de én még csak nem is írtam neki, mert haragudtam rá. Úgy léptem be ugyanis a házasságba, hogy azt ígérte, az esküvő után együtt indulunk útnak. Nem így lett. Nagyon féltem akkor — huszonegy éves voltam, egyedül egy idegen országban —, de itthon sem volt jobb a helyzet. A szüleimet sokszor sértegették a falubeliek, hogy minek járok én külföldre, biztos nem tisztességes munkát végzek. Aztán három év után, amikor egyszer hazalátogattam, a férjem beadta a derekát, és azt mondta, ő is kijön velem. Azóta élünk ott.

— Hát… Nem volt könnyű — mosolyog szemlesütve József. — Most már megszoktam a kinti életet, de annak idején nem volt egyszerű a beilleszkedés. Ma már azonban úgy gondolom, ez így volt jó.

Anna gyorsan elsajátította a nyelvet, és azt mondja, legszívesebben még mindig tanulna. Józsefet viszont elsősorban a kétkezi munka tette boldoggá. A házat azzal a céllal építették fel Kelebián, hogy egyszer majd hazajönnek, most azonban már úgy látják, erre semmi esély — el is adták az ingatlant. Nem tudják fenntartani, arról nem is beszélve, hogy rendszeresek a betörések, a tolvajok pedig ilyenkor mindent visznek, amit egy kicsit is értékesnek gondolnak.

— Apám hegedűit itt tartottuk, azokat is elvitték — emlékszik vissza szomorúan József. — Nem voltak értékesek, legalábbis pénzben kifejezve, inkább az emlékek miatt számítottak annak... Örülünk, hogy a házunkat a szomszéd család vette meg.

— Ha lehetséges, azt okvetlenül írja bele az újságba, hogy itt negyven év alatt egyszer sem vesztünk össze a szomszédokkal, ami ritkaság — szól közbe Anna. — Így, noha a ház már nem a miénk, ha szeretnénk, lesz hova hazalátogatnunk. Nehogy azt higgye ám, hogy Németországban másmilyenek az emberek! Ott is évekig elhúzódó pereskedés lehet abból, ha a fa ága átér a szomszédba. Itt viszont egészen más a helyzet, ezeket a szomszédokat itt, Kelebián mindig szerettük, sosem volt köztünk vita. Most is úgy akartuk, hogy mindenki itt legyen a szomszédok közül, viszont csak a János bácsi jött el.

Berényi János is megerősíti Anna szavait. Azt mondja, valóban nem hangzott el rossz szó a szomszédok között, talán sohasem. A lányát, Irénkét Dékányék sokszor vendégül látták a metzingeni otthonukban, és mindig szerveznek közös programokat — akkor is, ha Anna és József hazalátogatnak. Közben megérkezik a ház új tulajdonosa, egy újabb szomszéd, Horvát Samu Krisztián is, hogy készítsünk egy közös fotót, mielőtt búcsút intenék Dékányéknak.

— Mondom én, próbáltam összehívni a szomszédokat, hogy legyen egy közös képünk az újságban, de csak nem álltak kötélnek — magyarázza József, miközben kikísér. — Sokan vannak, akik azt mondták, nem is bírnák ki sírás nélkül, annyira sajnálják, hogy eladtuk a házat.

— Igen, nekem is nagyon nehéz — teszi hozzá még Anna. — De hiszem, hogy ezután is mindig lesz hová hazajönnünk. Elvégre egy ilyen szép kapcsolat, barátság, mint amilyen itt a szomszédok között van, nem sok helyen fordul elő a világban.