Jöjj el, napfény!

Jöjj el, napfény!

A megfázásomat fahéjas, szegfűszeges gyömbérteával kúrálom, amibe mézet csurgattam, citromot facsartam. Kezemet a gőzölgő bögrén melengetem, beszívom a fűszerek illatát. Kicsit a forralt borra emlékeztet. Igazi téli íze van, meleg cserépkályha, táncoló lángú kandalló mellé illik. Pedig már márciust írunk.

Kertem napos részein nemcsak előbújtak, hanem már bimbóznak is a nárciszok meg a tulipánok, rügyeiket fakasztják a rózsafák. Egy-két nappal ezelőtt viszont, amikor a kollégámmal éjfél körül hazaindultunk egy rendezvényről, az autó befagyott ablakát tisztogattuk.

A kedvem is éppen ilyen. Télből tavaszba hajló, szeszélyes. Örülök, hogy lassan véget érnek a hideg hónapok, és ennyivel megúsztuk, a fűtésszámla kifizetése nem jelentett nagyobb érvágást a családi költségvetésben, de a villámgyorsan múló, tovarohanó hetek el is szomorítanak. Most volt szilveszter, nemsokára húsvét lesz, aztán nyár, majd újra tél. Jut-e idő magunkra, a családunkra, az ismerőseinkre ebben a nagy hajszában? A barátainkra, akik ismét kezdenek eltünedezni körülünk. A frissen diplomázott, okos fiataljainkon kívül egyre több család is a külföldi munkavállalást tervezi, de most már nem a szomszédos Magyarországra, hanem távolabb készülnek. Nem örökre, mondják, csak egy időre, hogy kicsit összeszedjék magukat. A nyugdíjkorhatárig még van 15-20 évük, erősnek, egészségesnek érzik magukat, de itt nem tudnak elhelyezkedni, nincs rájuk szükség, külföldön viszont megfizetik a szakmunkásokat is. Szabadkoznak, magyarázkodnak, pedig semmi okuk rá. Húsz éve várjuk, hogy jobb legyen. Vagy csak más. Elmarasztalhatjuk-e őket, mert véges a türelmük, mert már nem bíznak és nem reménykednek? Nem. Mint ahogyan azok felett sem ítélkezhettünk, akik a kilencvenes években a távozást választották. Csak ők se nézzenek minket mulyának, esetleg ütődöttnek azért, mert maradtunk. A miénk sem volt könnyebb döntés. És most sem az.    

Meg tudunk-e majd állni egy jóízű beszélgetésre a piacon, egy hideg, a korsó falát bepárásító sör elkortyolgatására? Találunk-e időt arra, hogy a szomszédjaink előtt is levágjuk a füvet, elszaladunk-e a boltba, ha megkér minket a mellettünk lakó idős néni, és meghallgatjuk-e a panaszait, vagy elfoglaltságunkra hivatkozva sietünk tovább?
Vállaljuk-e jeles napjainkat, közösségünket? Vagy ha ezek túl nagy szavak, akkor önmagunkat? Köszöntjük-e márciusban a hölgyeket, a Zoltánokat, a Józsefeket, a Sándorokat, örülünk-e nemzeti ünnepünknek, a magyar sajtó napjának, a vajdasági magyar könyv és olvasás napjának? A húsvétnak, a feltámadásnak…

Én például egészen jókedvű lettem, amikor felfedeztem, hogy március 21-e, a csillagászati tavasz kezdete, nemcsak a Benedekek, hanem a Hóvirágok és a Napsugarak névünnepe is. Nincsenek ugyan ilyen nevű ismerőseim, de azt tudom, hogy az egyik felvidéki újságíró kolléga kislányát Napsugárnak hívják. Napsugár. Kimondani, leírni is jó. Szinte érzem az arcomat melengető, a téli redőket kisimító, a fakó bőrt megszínesítő fénynyalábot. Ilyenkor arra a mondásra gondolok, hogy mi, nők, olyanok vagyunk, mint a jó bor, az idő csak tökéletesít minket. És ezen még mosolyogni is tudok.

Közben nagyanyám csupa ránc arcát is látom magam előtt és édesanyámat fiatalon, a macahalmai birtok virágtengerében, egy kézzel színezett régi fotográfián. A közelgő nőnapra színes, cserepes kankalint viszek nekik a temetőbe, talán narancssárgát és pirosat, esetleg ciklámenes rózsaszínt, hogy megtörjem a körülöttük lévő rengeteg szürke márvány ridegségét.

Erről jut eszembe, holnap ki is megyek a piacra és magamnak is veszek egy cseréppel. Citromsárgát. Hogy emlékeztessen a rózsáimra. Meg a felelősségre. Mint a kis herceget. 
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Vezércikk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jöjj el, napfény!
Községeink Életéből
Jöjj el, napfény!
Fiatalok Fiataloknak
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink