Tette a dolgát, mindaddig, amíg útilaput nem kötöttek a talpára. A színművészeti akadémián beszédtanárként dolgozott, néhány éve vonult nyugdíjba. Ma már Magyarországon tevékenykedik, a színházi szerepek mellett játékfilmekben, sorozatokban játszik. Láthattuk egyebek mellett a Drága örökösökben vagy a Mellékhatásban is. Sok szakmai kitüntetésben részesült már. Kovács Frigyes szeptember 1-jén veszi át a Pro Urbe díjat, Szabadka Város elismerését.

A Hét Nap Plusz podcast adásában arról is őszintén mesélt, milyen most a viszonya egykori szabadkai kollégáival. Mint mondta, jó helyen van, de nem a helyén. Az ő helye itt volna. Amikor csak teheti, hazajár.

— Örülök, hogy valakinek feltűnt, valakikben megmaradt, hogy én tényleg tettem valamit, többet is, mint ami a munkaköri leírásomban szerepel. Én mindig a közösségért próbáltam dolgozni. Áldozatkészség, önzetlenség kell hozzá, és engem folyamatosan óriási tenni akarás hajtott. Ingerszegény környezetben nőttem fel, anyagi értelemben is szegény sorsú gyerek voltam. Amikor Kavillóra költöztünk, ott voltak tánctermek, melyeket ki lehetett használni, hogy színházat csináljunk. Korábban nem voltam színházban, csak a tévén láttam. Színházat játszottunk, nagy sikerünk volt, szerettem szerepelni. Én voltam ott a megmondó, játszottam a rendezőt. Disznópásztorkodás közben Garai Béla bácsinak az amatőröknek írt szakkönyvét olvastam. Tizenhárom éves korom óta színész szerettem volna lenni.

* Már az akadémia után is igyekeztél az elvártakon túl teljesíteni. Sok kezdeményezés fűződik a nevedhez. Kezdjük a Tanyaszínházzal!

— Mindenütt, ahol megfordultam, színházat igyekeztem csinálni: az általános iskolában, a középiskolában, a katonaságnál is. Az akadémia végén, negyedikes koromban ráébredtem arra, hogy én egy másik, egy ismeretlen világba fogok kerülni. Egy kicsit féltem is tőle — mint kiderült, nem ok nélkül. Később sok hányattatásban volt részem. Ragaszkodtam ehhez a közösséghez, a tájhoz, az emberekhez. Ennek a foggal-körömmel ragaszkodásomnak az eredménye talán a Tanyaszínház. Szerencsésnek bizonyult a találkozásunk Hernyák Györggyel, aki hasonlóban gondolkodott, és erős indíttatása volt. Nagyon sok emberrel találkoztam, akik soha életükben nem láttak volna színházat, ha nincs a Tanyaszínház. Ez nagy öröm! Aki ma a színjátszásban jelen van színészként, mind járt a Tanyaszínházban, ahol szakmai alázatot is lehet tanulni.

* A Tanyaszínházon túl egyéb kezdeményezések is voltak. Például a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház.

— A ’90-es évek elején, amikor itt romok maradtak a Ristić utáni korszakban, úgy gondoltam, újra kellene indítani a magyar színjátszást, és alakítottunk egy olyan színházat, amely arra lett volna hivatott, hogy járja a vajdasági falvakat, és ahol befogadják, ott hozzon létre előadást. Az első Zentán készült. Majd újra megalakult a szabadkai Népszínház, én úgymond a szárnyaim alá vettem a Kosztolányi Dezső Színházat, miközben én lettem a vezetője a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának. A Kosztolányi-színházat bújtatva éltettük tovább. A képviselő-testület nem tapsolt annak, hogy itt két magyar színház van, ezért úgy tettünk, mintha itt látszólag egy színház lenne, miközben kettő volt. Az volt a javaslat, hogy szűnjön meg a Kosztolányi-színház, hiszen megalakult újra a Népszínház. Én azt mondtam, kell a fiatalos, lendületes, kísérletező kedvű embereknek egy színház. Sok ember támogatása kellett, elsősorban a politikum részéről. A Vajdasági Magyar Szövetség is erősködött, hogy ez ne szűnjön meg. Nagyon gazdag volt az a korszak, amikor én igazgató voltam a Népszínházban. Életemben erre a periódusra emlékszem vissza legszívesebben. Én színész szerettem volna lenni, nem igazgató, de volt egy olyan időszak, amikor láttam, be kell állni, szervezni kell, vezetni.

* A Népszínházban láthattunk a színpadon is, rendezőként is, társulatigazgatóként is. Neked köszönhető, hogy évről évre megünnepeljük a délvidéki magyar színjátszás napját, melynek központi gáláján adják át a legjelentősebb színészi elismerést, a Pataki-gyűrűt.

— Nagyon fontosnak tartottam, hogy egészséges rivalizálás legyen a színházak között, ne gyűlölködés. Az irigység szülte az ellenségeskedést.  Elhatároztam, ez ellen harcolni fogok. Ugyanaz a dolgunk, ugyanazért küzdünk, hogy a közösséget építsük, gyarapítsuk azzal, hogy színházat csinálunk.

* Mindig ezt a közösséget helyezted előtérbe, mégis az anyaországba költöztél. Hogyan hoztad meg ezt a döntést?

— Mások hozták meg ezt a döntést, ugyanis engem elküldtek innen. Egyik ifjú kollégám eltanácsolt azzal, hogy elvette az összes szerepem. Azt mondta, hagyjam el Szabadkát. Ez egy sokk volt számomra. Hívtak, soha nem kopogtattam, nem dörgölőztem. Volt itt egy rendező, Fekete Péter, ő éveken keresztül hívott Magyarországra, de azt mondtam neki, hogy itt dolgom van. Akkor mentem el, amikor a lábamra kötötték az útilaput. Nagyon komoly szerepeket játszottam, többek között a Lear királyt. Sok ember azért lesz színész, hogy ezt eljátszhassa, nekem megadatott. Majd filmekben szerepeltem, például a Kojotban jelentős szerepet kaptam. Elmondhatom, jó helyen vagyok, de nem a helyemen.

* Az útilaput ellenállás nélkül elfogadtad, meg sem fordult a fejedben, hogy kiállj magadért?

— Ez olyan mértékű embertelenség és pofátlanság, hogy úgy éreztem, ez ellen nincs is orvosság. Tulajdonképpen az újvidéki akadémiára mentem át tanítani teljes munkaidővel. Sok szabadidőm lett, ezért tudtam elfogadni a békéscsabai invitálást, majd meghívást kaptam Sopronba. Én egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy az idős, nyugdíjas színész jelen legyen a színházi életben. Sopronban én vagyok a legidősebb a társulatban, és úgy érzem, nem vagyok a terhükre.

* Nem volt kellemes az elválás Szabadkától. Most milyen a viszony, a kapcsolat az itteni kollégákkal?

— A fiatal színészekkel, akik a tanítványaim voltak, nagyon jó. Ami az idősebbeket illeti, előfordul, hogy Szabadkán valamelyik jön velem szemben az utcán, és átmegy a másik felére. Túl sok jót tettem velük. Akivel jót tettél, adósnak érzi magát, és úgy adja vissza, hogy utál érte. Tulajdonképpen örülök, hogy megtapasztaltam ezeket az emberi tulajdonságokat. Ezekre utaltam a beszélgetésünk elején, hogy olyan világba csöppentem, amely ismeretlen volt a számomra, amelyre szociálisan és érzelmileg nem voltam felkészülve. Rácsodálkozom, hogy ilyen is van, hogy valakit azért gyűlölnek, kerülnek, mert jót tett mással.

* Magyarországon a színházi szerepek és a játékfilmek mellett sorozatokban is szerepelsz. Mit adnak a sorozatok?

— Ismertséget, meg némi pénzt. Magyarországon az él meg, aki forgat, aki nem forgat, szinte éhen hal, olyan keveset keresnek a színházban a színészek. Anyagi panaszaim nincsenek. Vén koromra engem felismernek Magyarország bármelyik városában, ez gyakran zavarba hoz. Idős koromra jött ez a kvázi népszerűség, néha nem tudom kezelni. Pedig ez tulajdonképpen szerencsés dolog, mert ez hozza a többi szerepet is.

* Azt mondtad, jó helyen vagy, de nem a helyeden. Hol a helyed?

— Nekem itthon van a helyem. Csak Szabadkán érzem magam otthon. Ha két hétig nem jöhetek haza, akkor kezdem elveszíteni a gyökereimet. Kezdek nem lenni. Ez nem honvágy, ez több annál. Nekem muszáj hazajönnöm! Kérdik, megyek-e nyaralni. Hova menjek nyaralni, itt vagyok, itt nyaralok. Kiülök a teraszra az általam ültetett diófa árnyékába, és boldog vagyok.