* Az első filmed, a Vasfüggöny egy börtönszínházról szól, s ez óta a film óta szerintem mindegyik művészeti ágat érintetted. Ebben van némi következetesség?   

— (Nevet.) Van némi, igen. Mindegyik filmemben megjelenik a művészet, általában kapaszkodóként, mely a szereplőknek különféle nehéz élethelyzetekben ad reményt és lehetőséget a kitörésre. Ami leginkább érdekel, amikor filmet készítek, az a kontraszt. A kettősség, mely ott feszül a két világ között, az álmok, a mesék, a fantázia, melyek segítségével átjárhatunk egyikből a másikba. A másik visszatérő vonás az „útmegtétel”. A főszereplőim egy utat járnak be, eljutnak akár a saját határaikon is túlra, és kiteljesednek abban, amiben mindenen felül hisznek. A témák többnyire valamilyen módon szembejöttek velem. Talán a legutóbbi filmem esetében voltam egy kicsit tudatosabb, mert rájöttem, hogy bár a zene nagyon fontos szerepet tölt be az életemben, filmkészítőként még nem nyúltam hozzá, legfeljebb videóklipekben. A zene erejéről szerettem volna beszélni, arról, hogyan lehet hatással és befolyással az emberek életére. A 100 Tagú Cigányzenekart gyerekkorom óta ismerem, és mivel a tagjai különleges hátterű és sorsú emberek, arra gondoltam, az ő történetüket fogom feldolgozni.

Halász Glória (Szerda Zsófi felvétele)

* Az a bizonyos kontraszt már az elején kirajzolódik, vagy közben találsz rá?

— A témák általában már önmagukban hordozzák. Az Alla Zingara főszereplői között akad olyan, akinek sok nehézséggel meg kellett küzdenie ahhoz, hogy zenével foglalkozhasson, vagy éppen a zene segített neki abban, hogy visszataláljon az életbe. Egy speciális közegről beszélünk, többnyire olyan muzsikusokról, akiknek a családjában évszázadok óta meghatározó szerepet tölt be a zene, generációról generációra öröklődik. Különleges élettörténetekkel találkoztam, a harcok, melyeket a zenéért vagy a zene segítségével vívtak, különbözőek. Az egyik nagy tudású zenésznek például egy súlyos műtét után a teljes repertoárt újra kellett tanulnia. A főszereplők között két női muzsikus is van, ami igen ritka, a lányok nem olyan sűrűn viszik tovább a hagyományt a családban, az egyikük pedig még a származása miatt is nehéz helyzetbe került az akadémián. A film egy másik főszereplője pedig nehéz anyagi körülmények között élt vidéken, mégis az utolsó forintokat összegyűjtve hétről hétre Budapestre utazott próbálni, csak hogy a zenekar tagja maradhasson. 

* Könnyen megnyílnak neked az emberek? Hiszen a filmjeidet nézve olyan érzésem van, mintha minden szereplővel már régóta ismernétek egymást.

— Mindig van egy felkészülési időszak a forgatás előtt, amikor stáb és kamerák nélkül csak ismerkedem, beszélgetek azokkal, akikről a film készülni fog. Indiába például úgy mentem forgatni a Rupa butikja című filmet, hogy az előkészítés során Skype-on is beszélgettem a leendő szereplőimmel, nőkkel, akiket savtámadás ért, mely eltorzította az arcukat, a testüket. Azt gondolom, abban a helyzetben sokat számított, hogy nő vagyok. A lényeg, hogy már nem voltam ismeretlen számukra, amikor a stábbal megjelentem, érezték, hogy nem a szenzációérték izgat, hanem ők maguk, a valódi személyiségüket szeretném bemutatni. Ez minden filmem esetében így volt. Fontos, hogy hosszabb ideig velük legyek, a lányokkal is közel kerültünk egymáshoz forgatáson innen és túl.

* Fontos ez a közel kerülés, az biztos, hiszen a dokumentumfilmesnek ott kell lennie, bele kell másznia, közel kell kerülnie a témához, az alanyokhoz, de azért ez nem mindig könnyű. A Dr. Lala esetében különösen nehéz lehetett, hiszen beteg gyerekeket látogattatok Lalával és a kamerával. Ha benne vagy, annyira kívül is kellene maradni. Sikerül?  

— A Dr. Lala esetében nem teljesen sikerült, akkor sokat küzdöttem ezzel. Egyensúlyozni kellett egy érzékeny határon, védőburkot kialakítani ahhoz, hogyan ne törjön össze, amit a kórházban tapasztaltam. A forgatás során végül tudtam kezelni a szomorú helyzeteket, de utólag mindig rájövök, hogy ez nem sikerült tökéletesen, például ha a filmben szereplő gyerekek valamelyikéről rossz hírt kapok... Hááát... Szóval nem tudtam ezt a csomagot teljesen letenni. Ez egy kint-bent állapot. Az én szempontomból is fontos tehát, hogy legyen idő hozzászoktatni magam a témához. Vannak persze érzelmi helyzetek, amikor nem szégyen könnyezni. Az objektivitást viszont szükséges megőrizni, úgy kell tekinteni a témára, mint alapanyagra, melyből filmet kell csinálni. De azt hiszem, hogy akinek nincs szíve, annak nem is érdemes ezzel a műfajjal foglalkoznia.

* Honnan ered ez a cirkuszszerelem? Csak mert ez (is) közös bennünk, én még emlékszem gyerekkorom nagy cirkuszi sátraira.

— Én is. Gyerekkorom cirkuszi élményei nagyon erősek voltak. Azóta szeretem a klasszikus cirkuszt, és amióta megismerkedtem az újcirkusszal, annak a különféle formáit is kedvelem. Ez már egy relevánsabb forma, hiszen párbeszédben tud lenni a jelennel, és azt hiszem, ez a műfaj életben maradásának kulcsa is. Fontos, hogy meg tudott újulni a cirkusz, hiszen ha belegondolsz, nincs még egy olyan művészeti ág, amely ennyire valóságos volna. Amelyben ott a varázslat, a veszély, a szórakoztatás, a trükk, a zene, a tánc. Megunhatatlan és felülmúlhatatlan, amit egy profi artista csinál a színpadon.

* Miért éppen dokumentumfilmek?

— Ez egy érdekes kérdés, mert soha nem döntöttem el, hogy dokumentumfilmes leszek, és nem is tartom magam annak. Filmrendező vagyok, aki az elmúlt években dokumentumfilmeket is készített. Az egész úgy kezdődött, hogy volt az egyetemen (ELTE, film—média szak) egy dokumentumfilmes szemináriumunk, ide készült a Vasfüggöny című alkotásom, mely mások szerint és végeredményben szerintem is jól sikerült, elindítva engem ezen az úton. Egyik film hozta magával a másikat, valahogy mindig olyan témákra találtam rá, hogy ehhez a műfajhoz fordultam. De mást is készítettem az évek alatt: reklámfilmet, videóklipet, és a dokumentumfilmjeimben is fontos szerepe van a fikciónak, a szerkesztésük, a hatásmechanizmusuk is „játékfilmes”. De képzeld, most egy játékfilmre készülök rendezőként. 

* Mesélj!

— Egy bábművészről szól majd, hogy beleilleszkedjen a sorba. (Nevet.) Mágikus realista történet, a többi legyen titok. Három éve fejlesztjük, a forgatókönyvet Kovács Gábor Attila írja, együtt álmodjuk meg, hogyan fog majd felépülni a film.

* Hát erre igazán kíváncsi vagyok. Egyébként azt vettem észre, hogy mostanában egyre több dokumentumfilmet vetítenek a mozik. Ez a műfaj már nem az, mint régen volt. Izgalmas témák, friss vizuális megoldások jellemzik.

— Szerintem is reneszánszát éli a dokumentumfilm. Sok alkotás valóban megérdemli, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon, illetve nagyvásznon vetítsék a közönségnek. Nekem szerencsém volt ebből a szempontból, a Mi ez a cirkusz? és a Három tánc is hónapokig szerepelt a mozik műsorán, de ez eddig egyáltalán nem volt tipikus. Abban igazad van, hogy ez egy kétoldalú dolog. Érthető, hogy a közönségben miért alakultak ki előítéletek a dokumentumfilmmel kapcsolatban, a helyzet változásához az is kellett, hogy maga a műfaj felismerje ezt, továbbgondolja önmagát, és megugorja ezeket a sztereotípiákat.

* Említetted a fesztiválokat, majdnem minden filmeddel bemutatkoztál hazai és nemzetközi szemléken is, több helyről díjjal tértél vissza. Kiemelsz néhány meghatározót ezek közül?

— 2017 őszén a Rupa butikja az Egyesült Államokban megnyerte az ENSZ filmfesztiváljának fődíját, melyet a Stanford Egyetemen adtak át. Ez nagyon felemelő élmény volt. Nemrég jöttem haza Kínából, Kantonból, ahol a Három táncot egy nemzetközi fesztiválon vetítették, és nagyon jól fogadták a nézők, aminek örültem, hiszen egy merőben más kultúráról van szó. Az egyik vetítést követő közönségtalálkozón felállt egy lány, és elmondta, hogy felnőttként kezdett el balettozni, nagyon szerette, de az orvosai egészségügyi okokból nem ajánlották neki, ezért abbahagyta. Megnézte a filmünket, és annyira megérintette, hogy eldöntötte, újrakezdi a táncot. Aztán pedig megölelt. Csodálatos élmény volt, azt hiszem, egy film ennél többet nem is érhet el. Az Alla Zingara nemzetközi premierje Ohióban, egy Cleveland melletti fesztiválon volt, kíváncsi voltam, hogy egy ennyire a magyar kultúrában gyökerező témát hogyan fogadnak majd az amerikai és a nemzetközi nézők, de megérintette őket, azonosulni tudtak vele. Ez is bizonyítja, hogy a zene és a film nyelve is univerzális. A film Berlinben is szerepelt egy fesztiválon, és a vetítést követő beszélgetésen a roma vendégek kiemelték, mennyire örülnek, hogy nem a szereplők származására helyezzük a hangsúlyt, hanem a zenészek személyiségére és magának a zenének az erejére. Ha jól belegondolok, mindig ez a célom, nem szociális elemzéseket szeretnék készíteni, hanem meghatni, elgondolkodtatni és szórakoztatni a közönséget. Persze az is jó, ha a néző egy picit zavarba jön a filmet nézve.

Még több kép!▼