Legutóbb Magyarkanizsán találkoztunk, és már egy rövid csevely alatt kedvet csinált nekem, hogy ellátogassak Kárpátaljára, olyan lelkesen beszélt az ott töltött időről.

* Hogy kerültél éppen Kárpátaljára? Tudom, hogy lehet választani, ami aztán alakul. Neked ez volt az első opciód? 

— A jelentkezési lapon három régiót kellett feltüntetni, de az is benne van a kiírásban, hogy az államtitkárság dönti el, kit hova helyeznek, így ez lehet egy negyedik opció is. Az én esetemben is így történt. Első helyre Válaszutat írtam, Erdélyt, szerettem volna besegíteni a Kallós Alapítvány munkájába. A második helyen Bosznia állt, a harmadik pedig Szlovénia volt. Amikor behívtak az interjúra, megkérdezték, vállalnám-e Kárpátalját is, ha oda osztanának be. Természetesen igent mondtam. 2017. május elején érkezett is a válasz, hogy gratulálnak, Szolyvára kerülök, Kárpátaljára. Előtte soha nem jártam arrafelé, Szolyváról nem is hallottam. Gyorsan utánanéztem az interneten, és elvállaltam. Körülbelül egy hét múlva ismét hívtak, hogy benne lennék-e egy cserében, Ungváron ugyanis táncost várnak, Szolyván pedig nyelvet kellene tanítani, így kicseréltek bennünket az előzőleg Ungvárra helyezett ösztöndíjassal. Hát így kerültem végül Ungvárra.

* A tánctanítás mellett milyen feladatokat láttál el? 

— A Petőfi-programban részt vevők mindegyikének van egy mentora, ő határozza meg a jelentkezővel egyeztetve, hogy mivel fog foglalkozni. Én az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolába voltam kihelyezve, ahol elsőtől tizenegyedik osztályig folyik az oktatás, és szükségük volt néptánctanárra. A csoport már évek óta működött, de ahogyan nálunk is, sokan külföldre költöznek, a szakemberek is. Emellett a mentorom ajánlotta még az Ungvári 6. Számú Magyar Óvodát, így ide is eljártam foglalkozásokat tartani a kicsiknek. Ez egy magyar óvoda, de van két orosz tannyelvű csoport is a két magyar mellett. Én a magyaroknak magyar népi játékos foglalkozásokat tartottam, az orosz gyerekeknek pedig magyarórát.

Kovács Hanna (a szerző felvétele)

* Az oroszok is tanulnak magyarul? 

— Igen, mert a szülők magyar óvodába íratják őket, gondolván arra, hogy ezután magyar iskolába tudnak menni. Ehhez viszont nem árt megtanulniuk a nyelvet legalább alapszinten. Szeptember elején szervezik meg az úgynevezett Dobó Fesztivált Kárpátalján, így az első feladatom az volt, hogy elkísértem a táncegyüttest fellépni. Az Ungvári járásban van egy falu, Nagygejőc, körülbelül 12 km távolságra Ungvártól, s a fesztiválon ott volt a helyi iskola egyik tanítónője, aki megkért, hogy ha az államtitkárság jóváhagyja, járjak el hozzájuk is néptáncot tanítani. Nagygejőc egy magyar közösség, magyar iskolával, így nem érinti a Petőfi-program, de az ottaniak szerettek volna egy néptánccsoportot. Mivel időm engedte, kérvényeztem, hadd mehessek el hozzájuk. Ezt jóvá is hagyták. Ott két csoportom is volt.

* Milyen a kárpátaljai magyar közösség? 

— Ungváron már nagyon kevés a magyar, szóval már szórványnak számít, a környező települések azonban még magyarok, és remélem, meg is maradnak azoknak. Nagyon sokan külföldre költöznek: főleg Magyarországra, Csehországba, Lengyelországba. A két év alatt, amíg ott voltam, a kollégáim és a gyerekek közül is sokan elköltöztek, érezhetően fogynak. Kevés alsós magyar diák van. Sok a vegyes házasság, melyben a gyerekeknek már nem nagyon van kivel beszélniük az anyanyelvüket, így a tanítók első két-három éve arra megy el, hogy magyarul tanítják őket, hogy később tudjanak boldogulni.

* Két évet töltöttél kint. Előtte te sem tudtál túl sokat a térségről, és mi is keveset tudunk Kárpátaljáról. Amikor viszont a múltkor beszélgettünk, annyira lelkesen meséltél, hogy kedvet csináltál hozzá, hogy elutazzak. 

— Nem az első a bakancslistánkon a régió. Ez azért is lehet, mert a média egy picit úgy állítja be az országot, mint háborús övezetet. A kintlétem alatt is folyamatosan kérdezgettek az otthoniak, hogy jól vagyok-e, mi a helyzet, el merjenek-e jönni látogatóba. Pedig az a térség, ahol háború dúl, igen messze van Kárpátaljától. Kijev is 700 km Ungvártól, mely egészen lent van a magyar—szlovák csücsökben. A gazdasági helyzeten nyilván érződik a háború következménye. Én imádtam ezt a két évet. Kicsi a magyar közösség, de nagyon ragaszkodik magyarságához, és minden segítségért nagyon hálás. Néha olyan érzésem volt, mintha egy falusi doktor volnék. A nagygejőciek elképesztően hálásak voltak azért, hogy foglalkozom velük. Vittek magukkal mindenhova, kirándulni, meghívtak pedagógusnapra, és amikor főzték a szilvalekvárt, nekem is jutott. Már nem vagyok ott, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Éppen a minap beszélgettem az iskola egyik pedagógusával, hogy nagyon szeretnék, ha visszamennék, mert a nyár óta még két táncpedagógus elköltözött Magyarországra, így táncoktató nélkül maradt a teljes Ungvári járás. Nyilván ott is működik a Hagyományok Háza mentorprogramja, de kellene egy helyi ember, aki koordinálja, levezeti a dolgokat.

* És milyen Ungvár? Milyen volt ott élni? 

— Csodálatos város. Imádok utazni, így amikor időm engedte, utaztam. Bejártam egész Kárpátalját. Nemcsak azért, mert Ungváron voltam, de azt kell hogy mondjam, az a legklasszabb hely. Megyeszékhely, és sok minden ott összpontosul. A legnagyobb magyar közösség természetesen Beregszászban van, de mint város Ungvár nyerte el leginkább a tetszésem. Van vár, van skanzen, ott folyik az Ung folyó, csodálatosan szép a központ, mindenfelé macskaköves utak, ami sokszor megnehezíti a közlekedést, de nagyon hangulatos. Szinte minden hétvégére jut egy kulturális rendezvény ebben a multikulturális városban. Magyarok, ruszinok, szlovákok, ukránok, és mindenkinek megvan a maga programja. Van egy nagyon klassz kávézó, a Váralja, melynek magyar tulaja van. Oda például rendszeresen jártam, a táncházakat is ott tartottuk.

* Az új szabályok szerint maradhattál volna még egy évig, de hazajöttél. 

— Úgy voltam vele, hogy mi itt, Vajdaságban talán nem vagyunk olyan rossz helyzetben, mint ők, de itthon is ugyanazok a gondok, szükség van a pedagógusokra. Jó elmenni segíteni másoknak, de nem szabad elfelejteni, hogy itthon is van dolgunk.

* Tervezel a jövőben valamikor újra pályázni? És ha igen, akkor visszamennél Ungvárra, vagy új helyet választanál? 

— Ez még a jövő zenéje, és minden benne van a pakliban. Nagyon megszerettem Ungvárt, szívesen mennék oda is, arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha már megismerted a közösséget, és tudod, mi vár rád. Minden ösztöndíjas első éve azzal telik el, hogy bizonyítson, összebarátkozzon az ottaniakkal. A második évben minden másként működik. Én az első évet is élveztem, de azután már valóban könnyebb volt a dolgom. Tudtam előre tervezni, tudtam készülni. Nyilván ha minden évben máshova mentem volna, nem tapasztalom meg ezt a könnyebbséget.

* Most itthon vagy, és visszacsöppentél a művelődési életbe.

— Így van. Ott folytatom, ahol abbahagytam. Topolyán, a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban és Kishegyesen, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben vezetek néptáncegyütteseket, oviscsoportokat és általános iskolásokat, illetve én magam is aktív táncos vagyok a Rizgetős és a Cirkalom tánccsoportokban. Szóval unatkozni itthon sincs időm. A foglalkozásokat csak délután lehet tartani, így délelőttönként angolt fogok tanítani Kishegyesen.

* Hogy érzed, tudod hasznosítani a kint megszerzett tapasztalatokat? 

— Nagyon jó volt ez a két év. Jó volt egy picit egy másik közösségben létezni. Emberileg is sokat adott, s azt hiszem, kellenek ezek a váltások. Szabadidőmben különféle képzésekre is jártam, Kárpátalján és Magyarországon is, például Balatoni Kata előadásaira vagy a Hagyományok Házába olyan képzésekre, amelyeket a Nyíregyházi Művészeti Iskola és a Táncművészeti Egyetemen végzett néptáncoktatók tartottak. Ezek főleg módszertani, pedagógiai előadások voltak. Nagyon hasznosnak bizonyultak, s ezt mind tudom itthon hasznosítani. Mindig kell valami újat mutatni, tanulni, fejlődni, s ez egy nagy lendületet adott.