Minden növénynek megvannak a maga kártevői.
A korzó sarkán és a város több pontján felállított tiritarka ajándéktárgyasztalt a siglajciusz majomplaccienzisz, ismertebb nevén az utcai köpőféreg gyötri nap mint nap.
A kőláda faunáját szegény karbantartóknak folyton regenerálniuk kell ilyenkor tavasszal, aztán nyáron, sőt ősszel is. Hogy kik is ők, sajnos, a nevüket nem tudom kimondani... Valami onyezele... Olenyeze... Ozenyeleványe vagy mi a franc.
Ha tavasszal egy nap megkapálják, holnap már tele van csikkel. De a rágógumit is sokan odahörgik. Sőt, az égő gyufaszálat is beleszúrják, és a csipkés papír zsebkendőt is rámorzsolják. A rendszeretőbbje csupán beleül a televénybe, és a lábát rakja fel a párkányra.
Ezek a virágok közt illatozó testrészek, depressziós hatással vannak a sarjadó virágokra, a léggyökéren elnyomott parázs pedig hervadttá teszi a fazékdzsungelt.
Úgy látszik nálunk, csak kővirágokat kellene tenyészteni, alumíniumlevelekkel. Azbeszt volna jó rá! És mi, naivak, tél után tavasszal, azt várhatnánk, hogy az is kivirágzik.
Erre most csak annyit mondhatok búsan, hogy: ha-ha!
Hacsak... hacsak az Ovele... zezánye, meg nem szán bennünket, és addig ismét le nem dug valamit az avarba.
De! Mit ért a legszebb mimóza szögesdrót nélkül?
Sötéten látom a helyzetet?
Naná!
Ebből az indulatoskodásból azonban le kell számítani a hatezer éves rossz benyomást, amelyet bennem a homo sapiens keltett a környezetéhez való viszonyulásával.
Szerintem már az is valami, hogy a mindent lerandító pofák egymást nem köpködik